Megjelent az Elle magazin 2011. januári számában

 

A rohanó életről már sokszor írtunk. A stresszről is. Az időbeosztásról, a fontossági sorrendről, az átgondolt értékrendről többek közt. Most azonban úgy döntöttünk, mindezt közelebb hozzuk, és azt mondjuk: sávok, elrendezés, fontos dolgok, drága idő, uzsgyi. Mert ennyi a titok.

Mindenki érti?

Szóval úgy kellene élnünk, ahogy az nekünk a legjobb? Hát biztosan. Bof, ahogy az olaszok mondanák. Mert remek cél, de közben önző is. A világ nem lakatlan sziget, felelősek vagyunk egymásért, a környezetünkért, és mindenért, amit egyszer elvállaltunk.

A jó hír, hogy ezeket a tényezőket valóban nem lehet figyelmen kívül hagyni, a még jobb pedig az, hogy a válasz ezt is magába foglalja. Valójában a megfelelő rendszerek bevezetésével közelebb kerülhetünk a feladatainkhoz, a céljainkhoz, a szeretteinkhez – röviden önmagunkhoz. Ahhoz, ami istenigazából fontos. Az életet nem lehet megkerülni, a hétköznapok hegyként tornyosulnak elénk. De hogy ráálljunk arra, amire születtünk, ezeket a hegyeket úgy kell megmásznunk, hogy közben ne sérüljön senki és semmi. Ha rendszerezzünk az életünket, gyorsabban érjük el a céljainkat. Nyugodtabbak leszünk és könnyebben koncentrálunk.

A „GO FOR IT” KLUB

Igaz, a kortárs világi mainstreambe ez nehezen illik bele. A társadalom a „mindent akarok” ritmusára alakította ki a slágerlistáját. Számtalan tréner, coach és motivációs szónok dobálózik a kemény munka, az akarat, a célok, a kitartás, a küzdelem kifejezésekkel. Meg is van rá minden okuk,

Piroskák és farkasok

2011.08.06. 21:06

Volt egyszer egy kislány. Málnaszínű sapkácskája és köpenye nyomán mit gondoltok, milyen nevet kapott? Úgy van, Piroskának hívták. Szeretett virágot szedni, szeretett focizni, szeretett festeni, szeretett puzzlet rakosgatni, szerette az eperlekvárt, mert az is piros, saját maga tett el vagy negyven üveggel minden júniusban, ha pedig betűt látott, az egész világról elfeledkezett. Az olvasás elvarázsol, mondogatta kedvtelve. Nem érdekelte a tévé, nem érdekelték a telefonos játékok, a videójátékok, a számítógépes játékok, az XP. Igaz, nagyritkán, hébe-korba elcsábította egy-egy rajzfilm. De csak mert szenvedélyesen rajongott a képregényekért.

Egy napon Piroskának megbetegedett a nagymamája. Piroska azonnal mazsolás kalácsot sütött neki. A kosarába tette egy palack házi sárgabarackszörppel és még valamivel együtt, mert tudta, ezektől biztosan meggyógyul Nagyanyó, és felkerekedett.
Csakhogy Nagyanyó a sűrű, sötét erdő túlsó felén lakott. Az úton egyszer csak Piroska elé toppant az ordas farkas.

Hm, Piroska, mondta neki, milyen nagy a szemed...
Tessék?
Semmi, semmi. Azt szeretném tudni, hová tartasz.
Nagyanyóhoz.

Helyes, gondolta magában a farkas, és faképnél hagyta a kislányt.

Piroska hamarosan odaért és bekopogott Nagyanyóhoz. Egészen elképedt, mennyire megváltoztatta Nagyanyót a betegség. Még a hangját is alig ismerte fel. Közelebb lépett, és ijedtében elejtette a kosarat. Az ágyban az ordas farkas feküdt, méghozzá Nagyanyó ruháiban! Piroska előtt elsötétült a világ, elájult.

A farkas csak erre várt. Rávetette magát Piroska kosarára. Nahát, szólt felcsillanó szemmel, Tintin az erdőben… ezt meg kell néznem. Nosza, kézbe vette és lapozgatni kezdte.

És ekkor jött a döbbenet.

A képregény úgy kezdődött, hogy egy piros ruhás kislány meglátogatja a beteg nagymamáját. A sűrű sötét erdőben azonban ordas farkasba botlik, aki sajnos rútul rászedi. A farkasnak nagyot dobbant a szíve. Amerre csak a szem ellátott, minden kockán Piroskák és farkasok rajza tárult a szeme elé. Hát mi fog ezekkel történni egyszer csak? Épp megnyalta az ujját, hogy lapozzon, amikor kinyílt az ajtó.

Nagyanyó lépett be a vadásszal, akivel útközben futott össze, és behívta egy pohár frissítőre. Arról beszélgettek, mennyire kell vigyázni az erdei gombával, ha pörköltet főz az ember – a farkast megpillantván azonban lemerevedtek mindketten. És csak ekkor vették észre a földön ájultan heverő Piroskát.

Mindent megmagyarázok! – kiáltotta a farkas riadtan, és kapkodva kicsomózta álla alatt a főkötő masniját, mert látta, hogy felhősödik már a vadász homloka, és Nagyanyó is bármely percben robbanhat.

Innen látom, hogy az a kisunokám könyve, teszed le? – rivallt rá Nagyanyó, mint arra számítani lehetett.

Puska van nálam, farkas, mondta vészjóslóan halkan a vadász. Ám a farkas nem bírta elengedni a képregényt, még akkor sem, amikor Nagyanyó ki akarta tépni a mancsából. A jó ég tudja, micsoda ordítizós veszekedésig fajult volna a helyzet, ám ekkor Piroska éledezni kezdett.

Ó, hála Istennek nincs bajod, kincsem, rohant oda hozzá Nagyanyó.

Neked meg, nézett fel a farkasra még mindig szemrehányón, egyetlen szerencséd, hogy kertészt keresek.

Vállalom, vágta rá a farkas gondolkodás nélkül.

Nagyanyó folytatta. Minden este a vadász ellenőrzi a munkádat.
A farkas nagyot nyelt. Tudjátok mit? Unom, hogy félnek tőlem a gyerekek. Én közeledni próbálok feléjük, keresem a közös pontokat, de két oldalt sem ovlashatok végig zavartalanul, a vadász a puskáját fogdossa. Elegem van abból, hogy mindenkinek én vagyok a rossz rendőr. Legyünk őszinték, a bundám gyönyörű, a tekintetem érzelmes. Ugyanettől olvadoztok egy kutyusnál, igaz? Hát én ugyanolyan szép és szeretetre méltó állat vagyok. Miért jut nekem folyton a hálátlan, sötét alak szerepe? Reménykedtem, hogy most elolvashatom és okosabb leszek… Erre kitépted a kezemből.

Fel akartál falni mindkettőnket! – torkolta le Nagyanyó.

Egy csudát, felelte a farkas. A képregényeknek nem tudok ellenállni. A pihe-puha ágyadban akartam olvasgatni egy kicsit.

Több sem kellett Nagyanyónak, megenyhült. A vadász is beismerte, hogy nem szabad rögtön a legrosszabbra gondolni. Piroska felszeletelte a kalácsot, kitöltötte a barackszörpöt és körbekínálta a többieket. Aztán azt mondta: tudtam, hogy az olvasás mindenkit elvarázsol.

 

 

Na ez hogy lehet?

2011.06.09. 08:47

Right Brain/ Left Brain Quiz
The higher of these two numbers below indicates which side of your brain has dominance in your life. Realising your right brain/left brain tendancy will help you interact with and to understand others.
Left Brain Dominance:9(9)
Right Brain Dominance:9(9)
Right Brain/ Left Brain Quiz

Bábilábi

2011.06.07. 12:33

Bábilábi

 

Shakespeare 3, 31, 29, 28 re-visited

 

1973 január 22. Reggel Alexander elindult Athénból az édesapja gépén. Athén, Alexander. Rutinrepülésre gondolt, tesztelni az eget, kipróbálni a motorokat. Néhány másodperc elég volt hozzá: a gép százötven métert cigánykerekezett a levegőben, Alexandert pedig, lent a földön, csak a zsebkendője monogramjáról lehetett felismerni. A jobb halántéka péppé zúzódott. Nem mintha annyira szerették volna egymást, az édesapja meg ő. Apa, Alexander. A jövőt azonban egyértelműen Alexander jelentette Aristo számára. Jackie vállára roskadva érkezett meg New Yorkból, hörögve, mintha egy hónapja megállás nélkül szivarozna. A fiút gép tartotta életben. Aristo, Jackie. Néhány óra múlva kiderült, semmi remény. Aristo azt kérte, csak addig kínozzák, amíg beér a kórházba a lánya is. Alexander, Christina. A szaggatott vonal kiegyenesedett a monitoron: Aristót démon szállta meg. Megtiltom, üvöltötte tébolyultan, megtiltom. De hogy mit szeretne a temetés helyett, azt senki nem merte megkérdezni tőle. Később, két istenkáromló roham között félúton, a hajómágnás azt hörögte, Alexandert mélyhűteni fogják, átmentik a testét a jövőbe. Eltelt egy óra és bejelentette, a fia maradványait Skorpios szigetén helyezik örök nyugalomra, a kis templomban. Ahová a szentekét szokás. Végül beleegyezett abba, hogy a kápolna dombjának oldalában bocsássák a földbe. Aristo, Maria.

Maria többek közt most sem lehetett Aristo mellett.

Rita

2011.05.31. 16:00

„Turn-turn-turnaround…“

Kurt Cobain

 

„Non ti scordar di me…“

Beniamino Gigli

 

Először egy olasz fiú.

Én találtam ki a két üveg Martinit, még jóval az előtt, hogy kiderült volna, Tapolcára megyünk abban az évben, nyilván nem tudhattam, hogy három napon át zuhogni fog az eső, sem más, sem én. Nem tudtam, mit hoz ki belőlem, keveset, vagy egyáltalán semmit nem gondoltunk a lehetséges következményekről,

Update!

2011.05.26. 18:06

"...még mindig nincs iPhone-om, hármas sem..."

Hát ezt a mondatot most sürgősen felül kell ujjonganom. Tegnap új taggal bővült az Apple-család. Kéretik észrevenni, ez a fogalmazásmód annyira közhelyszerű, hogy már csak az élményekben gazdagon és az elkóborolt tincs hiányzik innen. Direkt van, konkrétan most még a tacky tone is olyan, mint szomszéd bácsi aznap, amikor megjön a papír, hogy felvettek: félre többnapos pulóver, félre folyosói szivatás, ugrás a nyakba. Ezt a kis fekete bombázót pedig nagyon szépen köszönöm annak, aki, mondjuk ki, nem bírta tovább hallgatni a nyafogásomat. Egyelőre persze ember legyen a talpán, aki kiigazodik az sms-eimen, nagyjából úgy abordálom az érintőbetveket, mint a favágó a Bösendorfer billentyűit, meg olykor nem értem, hová tűnt a képernyő, illetve miért van minden ikon fejjel lefelé – de kit érdekel, enyém, enyém, igazi csöpögős, közhelyes, mindenki másnak kibírhatatlanul unalmas szerelemmel. HHHHHHHRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR!

Off, de mégsem

2011.05.24. 17:46

Néhány hónappal ezelőtt kicsírázott két avokádómagom. Elültettem őket, és röpke akárhány hét alatt kihajtottak. Igazi avokádók kezdték tehát zsenge életüket tengetni a lakásban.

A szabadság árnyoldalai azonban lecsaptak rám, és nem véletlenül használom ezt a képzavart: mivel sasaim, ez a két eleven, tollas rettenet, jószerivel ott jönnek-mennek a szobákban, ahol nekik tetszik, hozzáfértek az én dédelgetett cserepemhez, és percek alatt lelegelték mindkét tavaszhírnököt.

Évek óta tudom, hogy a csúcshajtás elleni merénylet a vég kezdete, de acélosan optimista maradtam. És győztünk! Oldalról bár, de törve nem. Itt vannak, nekieredtek ismét, és szemmel láthatólag szépen mindent el is követnek azért, hogy ezúttal maradjanak. Köszönöm a sasoknak a _second take_ kényszerlehetőségét, és köszönöm ennek a drága két kis zöldnek, hogy tovább fejlesztik az emlékeiket. Csak úgy simán az életről.

Erre odafordultam hozzá, és azt feleltem neki, ha ennyire fontos az a rohadt Louvre, legyen, ahogy akarja. Engem nem zavar, váljunk teljesen külön, járja be a maga Párizsát egyedül, ha nem kell neki az enyém, majd esténként megbeszéljük, vagy ha így sem jó, augusztus végén otthon, most meg a magam részéről esetleg lefeküdnék aludni, mégiscsak negyed három, ő persze még olvasson, ha gondolja. Alex vállat vont és lement a konyhába vörösborért. Amikor visszatért, letette a poharakat az asztalra, megfogta az ágyneműjét, hogy áthurcolkodjon Arthur szobájába, mert ő még úgysem tudna aludni, a beteg fiú viszont, gyötrelmes kiáltásai alapján, fent van, és nyilván nem bánná a társaságot. „Milyen nyelven beszélgettek?”, gondoltam, mielőtt becsukta az ajtót. Alex rám nézett. „Attól függ. Néha elég érezni valamit, holdfényes tó, lebegés, fák. Máskor bekapcsoljuk a magnóját, és nézünk magunk elé. Zenét minékünk, csak zenét.”

Másnap tizenegy után ébredtem, rögtön tudtam, nem várhatom el Pauliktól, hogy még mindig ott szobrozzon a Luxembourg bejáratánál, egész Párizs nyitott könyvként hevert előttem, bármelyik mondata lehetett Paulik Endre,

Mindjárt a második este, miközben hazakísért minket, valaki hatalmasat üvöltött a hátunk mögött: Paulik megfordult, és hangosan nevetve az illető nyakába ugrott. Álldogált az idegen mellett néhány kicsit bamba fiatalember, hat évvel később a pesti éjszakában ezt nevezik majd lassulásnak, Paulik valamennyit végiglapogatta, kacagott, és nagyon hangosan beszélt franciául. Intett nekünk, jöjjünk közelebb, be is mutatott, bár azt hiszem, senkit nem érdekelt, hogy hívnak minket, különösen mert a vállamat átkarolva azonnal közölte rólam, egy szót sem beszélek ezen a nyelven, és szinte azonnal egy tágas lakásban találtuk magunkat a Rue de Rivolin, a Chatelet áruház közelében, ahová nekünk úgysem lesz pénzünk betérni, bordó falak között, az egyik szobában fekete, depressziós zene szólt, a másikban Madonna True Blue című lemeze forgott sokadszor, de nem utoljára, a harmadikban Chris De Burgh nyálazott a vörösbe öltözött hölgyről, a konyhában füveztek, Paulik rögtön beszállt, én nem kértem, pedig neki nagyon jól állt. Alex megkérdezte, nem bánja-e a házigazda, hogy nem hoztunk bort, Paulik azonnal kerített egy-egy pohárral mindkettőnknek. És amikor tíz perce hiába kerestem egy rakás francia képzőművész között, és azt hittem, többé sosem látjuk, de így is megérte, tűzforró kéz ereszkedett a vállamra, és a fülembe azt súgta valaki, Don Corleone, nagy tisztesség a számomra, hogy engem is meghívtál a házadba a lányod esküvője napján. Tánc közben úgy éreztem, szétrobbanok, ezer darabkámat soha többé nem lehet összerakni,

Keresztapa, te mindent megértesz

 

Tizenhét éves korunkban a nagymamánk, akit mi úgy hívtunk, Nagyik, kijelentette, nem halogathatjuk tovább, el kell mennünk Párizsba. Meg sem tudtunk szólalni franciául, és az is világos volt, az enciánkék szabadságból nekünk úgysem jut. Lakni azonban volt hol, Nagyik leplezetlenül szervezkedett a fejünk felett a barátnőjével, Janka nénivel, aki még hetvenhétben hagyta el Magyarországot. Ha este tízkor csöngött a telefon, biztosra vehettük, ez ő. Így jön ki a hívósávja, mondta Nagyik a naptárat lapozgatva, mintha rögtön tudnunk kellett volna, mi az. Mellékesen megemlítette azt is, Janka néni épp ezen a nyáron nem nagyon fog tudni kalauzolni minket, de hát mi úgysem szeretjük az olyasmit, vagyis pont nekünk való vendéglátás lesz, ebből is látszik, most vagy soha. Nyilvánvalóan eltervezte a nyarunkat pontról pontra, már áprilisban ideadta a pénzt a vonatjegyre. Tettünk egy tétova próbálkozást, lehetne-e esetleg inkább interrailt, benéznénk ide-oda – egy év múlva csaknem minden osztálytársunk nekivágott, nyolcvannyolcban nem volt menőbb érettségi ajándék –, de Nagyik hallani sem akart róla, szokatlanul rugalmatlannak és türelmetlennek mutatkozott, azt magyarázta, barangolni voltunk már és leszünk még, ez a nyár, a tizenhetedik, minden magányos prímszámok legragyogóbbika úgy, ahogy van a Fény Városáé. A többi csak irodalom.

Janka néni kijött értünk a pályaudvarra, és bár az autóban folyamatosan beszélt hozzánk, valamit mégis elhallgatott. Később, emeletes lakását szobáról szobára végigmutogatva, mintha csak valamely tarka anekdotához köthető családi bútordarabra, különleges mintájú porcelánszervizre hívná fel a figyelmünket, széles mozdulattal kitárta egy hátsó szoba ajtaját: „Ez pedig Arthur. Arthur, ce sont mes p’tits amis Hongrois, Aleeex, et Aleeex.”

Enchanté, mondtuk zavartan, mert ennyit megtanultunk, és nem mertünk beljebb lépni, lecövekeltünk a küszöbön. A szobában első pillantásra is betegszagot várt az ember, nem találta, igaz, a félig leeresztett redőnyök kevéssé tették hívogatóvá a légkört – Arthur azonban így is, párnák fodrai és paplanok buckái közé süppedve rendkívüli szépségnek mutatkozott, és bár erőtlenül emelte fel a kezét, amelyet sötétvörös foltok borítottak, sápadt arcán csaknem gúnyos félmosoly futott át. Enchanté, gondoltuk, ezt tőle nem fogjuk hallani.

Böjt

2011.04.20. 10:32

Régen panaszkodtam. Most sincs hozzá kedvem. Többek közt mivel az égvilágon semmihez nincs kedvem. Igazi foszlós-mállós-lukacsos, saját tocskos páhpantyamantyán nyammogó, ürgencés-clöckös kedély ez. F + csillag meló, f + csillag milyen zenét hallgassunk, f + csillag háztartási lista, f + csillag napi tervek, f + leginkább csillag saját magammal lenni. Lépkedett előttem Bébihóleopárd az utcán a pálcika lábain, ugrándozott és ömlött belőle a szó azon a csillogó, szőke kristályhangocskáján, tudtam, hogy még néhány percig látom, azután legközelebb hétfő este. Közben Gesztenyemenyét kicsi keze a kezemben, cipőfűzője mindig három perc után már lóg, ez is az én hibám, miért nem tanítottam meg rendesen, este soha semmire nincs idő, rohanok a rumli után... Amikor már csak egy sarokra voltunk az iskolától, meg kellett kérnem, hadd fogjam mindkettejük kezét egyszerre, közben másodpercről másodpercre haltam bele abba, hogy napokra nélkülöznöm kell őket. J. szavai csengenek a fülembe, aki rámmeredt, hogy adhattam oda őket öt napra. Ez van, ha programmal áll elő a papájuk, eszembe sem jut ellenkezni. Felszöktem a terembe, nem bírtam ki, szakadozott mondatok, lopott puszik, beügyeskedett ölelések.

Gondolkozom. Hogyan teremhetnék most azonnal, milyen életszerű és roppant szofisztikált ürüggyel a nagy, fehér épületben.

Na ez az igazi böjt.

Tejpálinka

2011.04.18. 10:08

Apám ötlete volt, hogy a húgomnak, a nővéremnek és nekem olyan nevet adjon, amely egyetlen mozdulattal egyformára váltható, vagyis ugyanaz, akár tetszik ez nekünk, akár csak cseppet, hovatovább bőven azelőtt eldöntötte, hogy megismerte volna anyámat, aki minderről egyetlen alkalommal beszélt, körülbelül két hónappal a huszonkettedik születésnapom után, amikor meg akarta ölni magát. Én találtam meg a konyhában, amiért örökké hálás leszek a sorsnak. Egy hét lehetett, talán kilenc nap, amíg felépült, annyit ültem abban az elsötétített szobában az ágya mellett, hogy kigördült a lábam alól az órák addig szépnek hitt rendje, végül mintha rám kellett volna vigyázni. Holott kivette a részét mindenki, a húgom multivitamint kevert a humuszba, a nővérem levest főzött, aztán nyolcszorosára higította, majd töretlen kitartással csepegtette anyánkba, napszaktól függetlenül. Másfél órával korábban keltünk, a húgom felmosott, port törölt és kiment a piacra padlizsánért, sárga rizsért, fekete babért, a nővérem a lement a boltba és átnézte a papírokat, később pedig mindent megbeszélt a tévészerelővel a krikettbajnokság első meccse előtt, nehogy apa elveszítse a fejét. Az ember nem viccel a nemzeti sporttal. Semmit nem kívántunk jobban, mint hogy anya végre megszólaljon, de azt hiszem, titkon mind rettegtünk, hogy akkor aztán nekiáll és elmeséli, amint apára és Madame Aykára éppen a felmosófával a kezében nyitott rá, de ez mindegy is, mert amikor a magasított párnáin végre hallatta a hangját,

Védhetetlen

2011.04.11. 10:07

Micsoda nyár volt. Milyen egy bulverszé, unverständlich, epic nyár, napjaiban úgy gázoltunk, mint egy nagyon híres fekete-fehér szökőkút medencéjében két megfélemlítő szépségű olasz színész. Mire magam mögött hagytam az iskolás hetek porát, úgy éreztem magam, mint aki csukott szemmel fut a sivatagban: bárhová, csak Anitát ne lássam. Megfulladtam tőle. Anita egyszerűen becsapott. Az életembe mint a meteor. Arra tippelek, a többiek rámhagyták, intézzem el egyedül értük és helyettük is a problémát, valahogy iktassam ki a piszkálódását, belátásomra bízva olvassak be neki egyszer s mindenkorra, ha már abból a gyomrosból nem értett a ki tudja hányadik gonosz kis megjegyzése után, lélegzetüket visszafojtva figyelték, mit felelek a vádjaira, például hogy azért tehetem le a ceruzát később, mint mindenki más egy-egy dolgozat végén, mert az apukám az igazgató-helyettes, az anyukám meg a focis lányok edzője,

Szeretlek, bio

2011.03.21. 09:34

Íme, öt dolog, amelyből ne fárasszuk magunkat bioverzióval: avokádó, tojás, mélyhűtött élelmiszer, fűszerek, textil.

Az avokádó héja elég vastag ahhoz, hogy megvédje olajos kincsét a permetektől. A csirkéknek soha nem kevernek hormont a tápszerükbe. A kemikáliát a hő lobbantja be, a fagyasztás tehát kilövi a kockázatot. A fűszerekből még akkor is minimálmennyiséget fogyasztunk, ha a recept "bőségeset" ír. Az organikus textil kérdés nélkül remek a környezetnek, de semmiféle adat nincs arról, hogy a bőrt megvédené bármitől. Semmilyen irtószer nem marad meg annyira tartósan az anyagban, hogy emiatt veszélyben lennénk.

Szeretlek, bio, és szeretem, amikor nem élek a megoldásaiddal, mégsem sértelek téged.

Kesztyű reloaded

2011.03.07. 12:21

Meglett. 

Omlik

2011.02.25. 18:07

Gesztenyemenyét, aki túl kicsi még ahhoz, hogy itt szerzőtárs legyen, jóllehet a neve felől simán, belátom, megint elvesztett egy fél pár kesztyűt.

Mondjuk a hatodikat ezen a télen

Az ikertestvérével együtt.

Ezt a bizonyos darabot hétfőn vettem, ma reggel már azt kellett meghallgatnom, hogy az a keze úgysem fázik.

Bánja még az évszakot: egy db manósapka, mintegy kétéves koruk óta megvolt, füzetek, füzetborítók, ceruzák, radírok, lapok, egy IKEA patkányka, egy másik, identikus, direkt az első helyett vettem, zokniállományunk tetemes részének szintén a fele, játékok, kütyük, kulacsok, és még tonnányi jóféle cucc, amelyek most érthetetlen álszeméremből és pszeudotapintatból meglapulnak péntek esti kómájukat élő agytekervényeim egy-egy árnyékos kanyarjában.

Én meg kiborulok. Mit tegyek? Hagyjam, hogy fázzon? Hát anya az ilyen? De mire vegyek új kesztyűt, zoknit, radírt? Arra, hogy elveszítsék? Hát ekkora balfék vagyok én?

Nyilván igen. De nem azért, mert hullajtom a pénzt. Hanem mert persze ilyenkor kezdem el őket nevelni az utcán. Csakis olyan péntek reggel, amikor egy egész hétvégén át nem látom őket. Hiába vonultam be velük kivételesen, hiába túrtam fel helyettük a talált tárgyak dobozát, hiába kísértem fel őket az osztályterembe, hiába sunnyogtam még addig a folyosón, amíg lenyomhattam még néhány puszit.

Hardcore rinya hétfő estig.

Meg a következő kesztyűvásárlásig.

Elsőként egy talált tárgy

2011.01.17. 23:13

Négylevelű kezdőbejegyzésünk tárgyául egy aranypor után sikító idézetet választottunk. Az egyik legszebb búcsúlevél szövegét, amelyről valaha hallhattunk. Nem ismerjük szerzőjét, a tartalmát Pázsitzebrának mesélte el egy kiváló barátja szombat este, hattól kettőig masszívuló rozézás keretében.

Egy ponton az került szóba, milyen nehezen értik meg az exszé avanzsált kollégák a búcsúleveleket úgy általában. Ha keveset mondasz, más okokat keresnek, mintha nem is arról beszélnél, ami megtörtént, ha részletezed, félreértelmeznek, amit csak lehet, és megsértődnek. Ekkor hangzott el maga a levél. Szerintünk azok a szürke cellák, amelyekbe szavai beköltöznek, attól kezdve konstans szivárványszínben vigyorognak.

Jöjjön tehát a remekmű. Shareljétek, skandáljátok, pocsolyakirály balettcipőben lépkedjetek ritmusára:

 

"Csá gyíkok, leléptem. Elegem van a beszélő szarból."

 

Csoda-e, ha szavak után kapkodunk?

 

Jövünk még.