Gesztenyemenyét, aki túl kicsi még ahhoz, hogy itt szerzőtárs legyen, jóllehet a neve felől simán, belátom, megint elvesztett egy fél pár kesztyűt.

Mondjuk a hatodikat ezen a télen

Az ikertestvérével együtt.

Ezt a bizonyos darabot hétfőn vettem, ma reggel már azt kellett meghallgatnom, hogy az a keze úgysem fázik.

Bánja még az évszakot: egy db manósapka, mintegy kétéves koruk óta megvolt, füzetek, füzetborítók, ceruzák, radírok, lapok, egy IKEA patkányka, egy másik, identikus, direkt az első helyett vettem, zokniállományunk tetemes részének szintén a fele, játékok, kütyük, kulacsok, és még tonnányi jóféle cucc, amelyek most érthetetlen álszeméremből és pszeudotapintatból meglapulnak péntek esti kómájukat élő agytekervényeim egy-egy árnyékos kanyarjában.

Én meg kiborulok. Mit tegyek? Hagyjam, hogy fázzon? Hát anya az ilyen? De mire vegyek új kesztyűt, zoknit, radírt? Arra, hogy elveszítsék? Hát ekkora balfék vagyok én?

Nyilván igen. De nem azért, mert hullajtom a pénzt. Hanem mert persze ilyenkor kezdem el őket nevelni az utcán. Csakis olyan péntek reggel, amikor egy egész hétvégén át nem látom őket. Hiába vonultam be velük kivételesen, hiába túrtam fel helyettük a talált tárgyak dobozát, hiába kísértem fel őket az osztályterembe, hiába sunnyogtam még addig a folyosón, amíg lenyomhattam még néhány puszit.

Hardcore rinya hétfő estig.

Meg a következő kesztyűvásárlásig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.