Régen panaszkodtam. Most sincs hozzá kedvem. Többek közt mivel az égvilágon semmihez nincs kedvem. Igazi foszlós-mállós-lukacsos, saját tocskos páhpantyamantyán nyammogó, ürgencés-clöckös kedély ez. F + csillag meló, f + csillag milyen zenét hallgassunk, f + csillag háztartási lista, f + csillag napi tervek, f + leginkább csillag saját magammal lenni. Lépkedett előttem Bébihóleopárd az utcán a pálcika lábain, ugrándozott és ömlött belőle a szó azon a csillogó, szőke kristályhangocskáján, tudtam, hogy még néhány percig látom, azután legközelebb hétfő este. Közben Gesztenyemenyét kicsi keze a kezemben, cipőfűzője mindig három perc után már lóg, ez is az én hibám, miért nem tanítottam meg rendesen, este soha semmire nincs idő, rohanok a rumli után... Amikor már csak egy sarokra voltunk az iskolától, meg kellett kérnem, hadd fogjam mindkettejük kezét egyszerre, közben másodpercről másodpercre haltam bele abba, hogy napokra nélkülöznöm kell őket. J. szavai csengenek a fülembe, aki rámmeredt, hogy adhattam oda őket öt napra. Ez van, ha programmal áll elő a papájuk, eszembe sem jut ellenkezni. Felszöktem a terembe, nem bírtam ki, szakadozott mondatok, lopott puszik, beügyeskedett ölelések.

Gondolkozom. Hogyan teremhetnék most azonnal, milyen életszerű és roppant szofisztikált ürüggyel a nagy, fehér épületben.

Na ez az igazi böjt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.