Keresztapa, te mindent megértesz

Tizenhét éves korunkban a nagymamánk, akit mi úgy hívtunk, Nagyik, kijelentette, nem halogathatjuk tovább, el kell mennünk Párizsba. Meg sem tudtunk szólalni franciául, és az is világos volt, az enciánkék szabadságból nekünk úgysem jut. Lakni azonban volt hol, Nagyik leplezetlenül szervezkedett a fejünk felett a barátnőjével, Janka nénivel, aki még hetvenhétben hagyta el Magyarországot. Ha este tízkor csöngött a telefon, biztosra vehettük, ez ő. Így jön ki a hívósávja, mondta Nagyik a naptárat lapozgatva, mintha rögtön tudnunk kellett volna, mi az. Mellékesen megemlítette azt is, Janka néni épp ezen a nyáron nem nagyon fog tudni kalauzolni minket, de hát mi úgysem szeretjük az olyasmit, vagyis pont nekünk való vendéglátás lesz, ebből is látszik, most vagy soha. Nyilvánvalóan eltervezte a nyarunkat pontról pontra, már áprilisban ideadta a pénzt a vonatjegyre. Tettünk egy tétova próbálkozást, lehetne-e esetleg inkább interrailt, benéznénk ide-oda – egy év múlva csaknem minden osztálytársunk nekivágott, nyolcvannyolcban nem volt menőbb érettségi ajándék –, de Nagyik hallani sem akart róla, szokatlanul rugalmatlannak és türelmetlennek mutatkozott, azt magyarázta, barangolni voltunk már és leszünk még, ez a nyár, a tizenhetedik, minden magányos prímszámok legragyogóbbika úgy, ahogy van a Fény Városáé. A többi csak irodalom.

Janka néni kijött értünk a pályaudvarra, és bár az autóban folyamatosan beszélt hozzánk, valamit mégis elhallgatott. Később, emeletes lakását szobáról szobára végigmutogatva, mintha csak valamely tarka anekdotához köthető családi bútordarabra, különleges mintájú porcelánszervizre hívná fel a figyelmünket, széles mozdulattal kitárta egy hátsó szoba ajtaját: „Ez pedig Arthur. Arthur, ce sont mes p’tits amis Hongrois, Aleeex, et Aleeex.”

Enchanté, mondtuk zavartan, mert ennyit megtanultunk, és nem mertünk beljebb lépni, lecövekeltünk a küszöbön. A szobában első pillantásra is betegszagot várt az ember, nem találta, igaz, a félig leeresztett redőnyök kevéssé tették hívogatóvá a légkört – Arthur azonban így is, párnák fodrai és paplanok buckái közé süppedve rendkívüli szépségnek mutatkozott, és bár erőtlenül emelte fel a kezét, amelyet sötétvörös foltok borítottak, sápadt arcán csaknem gúnyos félmosoly futott át. Enchanté, gondoltuk, ezt tőle nem fogjuk hallani. Janka nénihez fordult. Csak azért értettük, mit kérdez, mert egyetlen szó volt: „Pol?” Legalábbis mi így hallottuk. Janka néni kiterelt minket a szobából, és valamit morgott az orra alá a telefonról.

A teljességhez tartozik persze, hogy Pesten, indulás előtt, ahogy a vállamra akartam emelni a sporttáskát, a cipzár felmondta a szolgálatot. A parketten annyi ruha és könyv hevert, hogy nem is hittem, ez mind belefért, pedig hat napig pakoltam. Alex hátrafordult az ajtóból, így a vállával levert egy képet, a bizonyára leghíresebb reneszánsz festmény repróját. Mi csak úgy hívtuk, Papi. Ahogy maga mögé nézett a földre, diszkréten reccsent valami: Alex belelépett az üvegbe, és a zöld fakeretből is lepattant egy darab. Még jó, hogy nem vagyunk babonások, gondolta, amint egymásra bámultunk, miközben Nagyik már rakta is a ruháimat egy másik táskába, sebesen.

Janka néni a Rue Pierre Nicole 35. alatt lakott, egy aprócska hotel mellett, amelyben prospektusa szerint hajdan olyan névtelen dél-amerikai újságírók szálltak meg, akik azóta vagy Nobel-díjat kaptak, vagy majd fognak. Ám ahányszor ferdén lefelé néztem kis kölcsönszobánk ablakából, néhány elégedett, felkészült turistát láttam kilépni az ajtón. Hamisítatlan nyári magabiztossággal vették egyik kezükbe a térképet, a másikba egy hosszú, keskeny szelet kenyeret, sugárzó tudatossággal az arcukon vágtak neki a városnak, amely a tizenhetedik nyarunkat fogja majd minden addiginál drágábbá varázsolni. Sosem gondoltam volna, hogy lehet ezt így is. Janka néni azt mondta, Arthur nagyon beteg, az ágyat sem tudja elhagyni, sajnos nem számolhatunk vele. Így hát arra jutottunk, ha már nincs, aki vezessen, kezdjük talán Párizst a Louvre egyik emeletével.

Mivel tudtuk, hogy egy hét is kevés volna rá, már a metrón tervezgetni kezdtünk. Mi volna, ha a perzsákkal, meg a fáraókkal kezdenénk, induljunk-e el az ötödik század remekeitől, avagy nézzük meg elsőnek az antikvitás kincseit. Éppen azon kezdtünk volna gondolkozni, hogyan kell kiszámolni, hány óra is kell hozzá, amikor kilépett egy Dickens regényből és a metrókocsiba szállt három velünk korú lány. Mindhárman úgy festettek, mint aki negyednapja nem eszik, testtartásukat pedig a mi iskolánkban minden testneveléstanár kikérte volna magának. Ujjatlan fekete felsőt viseltek, öt-hat nagy szemű alumínium láncot, amely szürke nyomot hagyott a nyakukon, hatalmas Meg Ryan-hajat, sok-sok fülbevalót, és úgy tűnt, allergiásak a fürdésre. Barátságosan rám mosolygott az egyik, amikor mellénk léptek, és azt kérdezte: Louvre? Megkönnyebbülten bólintottam, milyen kedvesek ezek a franciák. Ekkor másikuk mondott valamit, sajnos nó frencs, feleltem neki. Lassan, tagoltan elismételte, Lúúúvhö, és a szájával hangosan börzintett, csak úgy rezegtek húsos ajkai. Aztán szótagolt: müzé zsakmar andré, bulvár ószmao! És úgy vigyorgott rám, hogy ne legyen félreértés: ha rá hallgatunk, azon a helyen csak megpillantjuk a Rembrandtokat, és kiesünk a zokninkból. Széttártam a kezem, ő előzékenyen folytatta. Azt hiszem, a metróvonalakat magyarázta, néhány színnek ismertem a francia nevét, mintha elcsíptem volna a sárga és zöld szavakat. Alexhez fordultam, aki talán épp mondott volna valamit – ám hogy ebben a percben mi történt, félórával később, mozaikdarabkánként igyekeztünk összerakni. Egy biztos: odaugrott hozzánk Paulik Endre talpig bőrben, és megmentette Nagyik Doxáját.

Úgy suhant, csapódott, vágott be közénk és a Dickens-nőalakok közé, mint az igazság száznyolcvanhárom centiméter magas angyala, mint az egyszemélyes Fekete Kéz. Bedobta magát, tülekedés, hangoskodás támadt, amire a kárpitozott üléseken a békés párizsiak oda sem figyeltek, minden egyszerre kavargott abban a verejtékszagú, fülledt, szűk térben, Paulik Endre fekete bőrbe bújtatott karja groteszk, követhetetlen táncba kezdett három-négy-öt vérszegény, csupasz karocskával, óriásira nőtt kakas, amint móresre tanítja mitnemgondolsz tyúkjait. Na gyertek gyorsan, mondta a megmentőnk egy megállóval az után, hogy kitaszigálta a kocsiból a fújtató, prüszkölő, karmoló lányokat. Később, visszafelé megmutatta, hogyan kell átugrálni a metró fémrúdján, ha nincs jegyed. Akkor azonban, mintha hipp-hopp varázsolna, valószínűleg a párizsi látványosságok háta mögött kanyargó utcácskákon egyszer csak az Eiffel-torony lábánál termettünk, és semmit nem lehetett elhinni abból, ami történik velünk.

Nem lehetett elhinni, hogy ez a fiú nemcsak magyar, nemcsak éppen a mi metrókocsinkat érte el, de festő is, hat éve lakik Párizsban, igaz, nagyon gazdag az apja, tavaly már kiállított itt-ott, egyelőre pedig képregényekből él, a sok sznob pedig, aki könnyűnek hiszi ezt az életet, nyugodtan próbálja ki, vagy javasoljon jobbat. Hogy felfigyelt a magyar szóra, és rögtön kiszúrta a lányokat is, egy pillantásból tudta, a karóratrükk következik, úgyhogy résen állt, és lecsapott. Hogy ha már a lányok baráti tanácsot adtak, akár el is mehetnénk abba a Jacquemart Andréba a Boulevard Hausmannon, ahol tényleg kiestünk a zokninkból a Rembrandtok előtt, és Paulik hangalámondással keltette életre az egyik viszonylag ismeretlen páros portrét (Tom, nem lehetne, hogy futni hagysz? A régiek miatt. Sajnos nem lehet, Tessio). Hogy azonnal megmutatta, hogyan kell ebédelni Párizsban (Mondd meg Mike-nak, hogy csak a pénz miatt, őt kedveltem – nézett Alexre, amikor az ikertestvérem kissé furcsállta, amint a bisztróban, távoztában teletömte a zsebeit kis ketchupos zacskókkal), meghívott húsdarabkákra a Rue de la Harpe-on, mert a pénztárcámat sajnos sikerült megfújniuk a Dickens-lányoknak, vagy, elvégre Párizsban minden lehetséges, valaki másnak (Ez nem bosszúvágy, Szani, az üzlet kívánja meg – mondta Paulik, és hozzátette, nem tudja, mennyi pénz volt benne, de ígéri, ezerszeresen kárpótol minket), a húsdarabkákat girosnak írják, de jirosznak ejtik, befaltuk gyorsgyaloglás közben, mert mellette nem lehetett csak úgy sétálni, vajon miért nem sütnek ilyet Budapesten. Hogy este azután visszamentünk a kivilágított toronyhoz, a világ legnagyobb karácsonyfájához, egy üveg fanyar, testes, mélységesen mélybordó, igazi francia borral üldögéltünk alatta a füvön, és azt éreztük, ez nem lehet igaz. Itt vagyunk végre.

Paulik hemperegni kezdett a fűben, amikor kifejtettem, miért nem fotózom le az Eiffel-tornyot. Szózuhatagából egy-egy foszlányt csíptünk el, a romlatlanság ereje, máris szeretem, ahogy látod a világot, elhiszem, hogy a fotó érdekel, biztos jól fogod csinálni, így kell fényképezni, így kell festeni, zenét minékünk, csak zenét, amikor azt mondtad, otthon hagytad a fürdőruhádat, de nem erotikus, hanem természetes meztelenséggel ugrottál a tóba, meg hogy néha valami attól van, hogy nincs, ez az, ez az, eeeeeeeeeez aaaaaaaaaaaaz!, így kell megrészegedni az élettől, végre egy ember, végre egy lány, és mellette végre egy fiú, és végre valaki, aki nem lesz szerelmes belém, érzem, te nem szállsz rám, nem zaklatsz, nem akarsz tőlem semmit, nem olyan, mintha nagyon régről ismernénk egymást?

A Fény Városa ezzel nevet kapott: a Paulik Endre nevű örvény, akiből képtelenségnek tetszett felébredni, rögtön tudtam, sosem fogom megérteni, miért éppen minket választott, ez lett Párizs neve. Minden átjárta, ami Párizs, ő pedig szórta szét, mint visszatérő gyerekkori álmunkban a csokoládészökőkút, spriccelt belőle az édes élet. Megtanított a croissant-ra, és megtanított a café crème-re. Megtanított a Bohém negyedre, a Quartier Latin-re, a tejeskávé ízére a Deux Magots-ban a St. Germain és a Bonaparte sarkán, és főleg, megtanított arra, a pénz semmit sem számít, ne szemérmeskedjünk, írjunk nyugodtan a nagymamánknak, hogy küldjön még egy kicsit.

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.