Bábilábi

– Shakespeare 3, 31, 29, 28 re-visited –

1973 január 22. Reggel Alexander elindult Athénból az édesapja gépén. Athén, Alexander. Rutinrepülésre gondolt, tesztelni az eget, kipróbálni a motorokat. Néhány másodperc elég volt hozzá: a gép százötven métert cigánykerekezett a levegőben, Alexandert pedig, lent a földön, csak a zsebkendője monogramjáról lehetett felismerni. A jobb halántéka péppé zúzódott. Nem mintha annyira szerették volna egymást, az édesapja meg ő. Apa, Alexander. A jövőt azonban egyértelműen Alexander jelentette Aristo számára. Jackie vállára roskadva érkezett meg New Yorkból, hörögve, mintha egy hónapja megállás nélkül szivarozna. A fiút gép tartotta életben. Aristo, Jackie. Néhány óra múlva kiderült, semmi remény. Aristo azt kérte, csak addig kínozzák, amíg beér a kórházba a lánya is. Alexander, Christina. A szaggatott vonal kiegyenesedett a monitoron: Aristót démon szállta meg. Megtiltom, üvöltötte tébolyultan, megtiltom. De hogy mit szeretne a temetés helyett, azt senki nem merte megkérdezni tőle. Később, két istenkáromló roham között félúton, a hajómágnás azt hörögte, Alexandert mélyhűteni fogják, átmentik a testét a jövőbe. Eltelt egy óra és bejelentette, a fia maradványait Skorpios szigetén helyezik örök nyugalomra, a kis templomban. Ahová a szentekét szokás. Végül beleegyezett abba, hogy a kápolna dombjának oldalában bocsássák a földbe. Aristo, Maria.

Maria többek közt most sem lehetett Aristo mellett.

*

Olvassak neked valamit?, kérdeztem, és leültem az ágyával szemben, mi legyen az, Prokofjev? Eltűnődött, Prokofjev, igen, mondta távolian, én nem gondoltam semmi rosszra, Prokofjev, a látó, persze, nem a zeneszerző, a nagymamám negyvenöt kilót nyomott, nemrég engedték ki a belgyógyászatról, a lánya hazajött Svédországból, rendre beadta neki a kanalas orvosságot, és, ne kerteljünk, rendre elzavart az ágya mellől, Prokofjev, ez a végleges, de ha azt kérdeztem volna, akarsz-e szonetteket hallani, mi lett volna a felelet? Hogy nem vagyok olyan hangulatban? Hogy rád hagyom, mert rég nem izgatnak a versek, Shakespeare pedig sohasem igazán? Hogy tégy belátásod szerint, öt perc múlva alszom úgyis?

Aludt egyébként, elvékonyodott nyakát meredeken hátraszegve, tátott szájjal.

Kilépek egy szivarra, mindjárt jövök, mondtam egy idő után, nem tudom, kinek, megsimogattam az arcát, olyan volt a bőre, mint az őszibarack, szerinte azért, mert soha életében, soha a nyolcvanhat és háromnegyed év alatt nem használt krémet, előtte vacilláltam, homlokon csókoljam-e.

Look in thy glass, and tell the face thou viewest

hogy arcomról te arc, eszedbe jutsz

whose fresh repair if now thou not renewest

thou dost beguile the world, unbless some mother.

For where is she so fair whose unear'd womb

disdains the tillage of thy husbandry?

Ha félbekorhadt fahidon futunk

of his self-love, to stop posterity

Thou art thy mother's glass, hiába rí

calls back the lovely April of her prime

so thou through windows of thine age shall see

hogy április, az mindig csúcs dizájn.

A penge szélben napról-napra ví

die single, and thine image dies with thee.

*

1974 október. Aristo első feleségét holtan találták az Hotel de Chanaleilles egyik szobájában. Aristo, Tina. Aristót annyira összetörte a hír, hogy még a temetésre sem volt képes elmenni. Christina őrjöngött, azt követelte, hogy azonnal boncolják fel az édesanyja tetemét. Christina, Tina. És bár hamarosan biztosan tudták, tüdő ödéma végzett vele, Christina szemében ettől kezdve Jackie maga volt a pestis. Christina, Jackie. Előbb a nagynénje, aztán Alexander, most az anyja: az ilyesmit nem szokás kibírni. Ekkor kezdte el társaságban is hajtogatni, hogy a sors Jackie miatt veri őket. Ha az apja nem veszi el ezt az elkényeztetett, nyafka, zsarnok, se nem francia, se nem amerikai, és egészen kicsit sem görög úrpicsát, nem sújt le rájuk a sors. Christina, Maria.

Miért is üldözte el Mariát annak idején?

*

Ha Shakespeare-t választ mégis, amire nem számíthattam, én nem ajánlottam fel, ő nem tartott otthon szonettkötetet, talán nem túlzás azt állítani, kisebb csodaszámba ment volna, ha egyszer csak kiböki, legyen hát Shakespeare, olyan régóta vágyom rá, ismered, milyen ez, mint amikor nagyon megkívánod valakinek a főztjét, valakinek, aki régóta nincs veled, az ember ilyenkor sosem lehet biztos benne, hogy nem az a sok-sok év, évek beláthatatlan lánca adja-e a varázsát, az aromát, hogy nem azokat az éveket óhajtod valójában újrakóstolni, ha tehát úgy dönt, Shakespeare, elaludt volna akkor is?

Hazudnék, azt állítván, erre gondoltam szivarozás közben, sokkal élénkebben foglalkoztatott, miért sikerül egyszer karikát fújni, máskor nem, megint úgy pásztáztam a februári fákat, mintha ott sem lennék, mintha láthatatlant játszanék kilencévesen, az iskolaudvarról áthallatszott a gyerekek kiáltozása, kibogozhatatlan ricsaj, és mintha Boney M szólt volna az egyik ablakból, talán a láthatatlanság gondolata is közrejátszott abban, hogy napok óta nem fogtam fel, mi folyik, három szippantással azután, hogy túljutottam a szivar közmondásos közepén, melyre érthetetlen módon hiába is keresnénk a szakszót, megpróbáltam egy szív alakú karikát fújni, és sikerült.

Thy bosom is endeared with all hearts

which I by lacking have supposed dead

a flitteréjben gyors és néma tánc

and all those friends which I thought buried

how many a holy and obsequious tear

ki tudja, honnan néz a táj, ha fáj

as interest of the dead, which now appear

but things removed that hidden in thee lie!

Thou art the grave where buried love doth live

hung with the trophies of my lovers gone

rövidre vágd az ót, az ít, te szív

that due of many now is thine alone

ha zajba fagyva hangtalan taszít

and thou, all they, hast all the all of me.

*

Aristo soha többé nem lelt magára. Alexander, Aristo. Különös betegség támadta meg. Alig tudta nyitva tartani a szemét, alig nyöghetett ki néhány szót, összemosta rögtön a mondatait. Mintha minden gondolatára sár tapadt volna. Egy ideig hallani sem akart vizsgálatról. A kimerültség, a csapások, felelte mindahányszor. Egy new york-i kórházban állapították meg: myasthenia gravis. New York, Myasthenia. Amilyen ritka, olyan könyörtelen. A test kémiája feladja. Az idegek és az izmok mellényúlnak, fellázadnak. Cellux nélkül Aristo rá sem tudott már nézni senkire, úgy rögzítette a szemhéját. Látni sem bírod őket, vigyorgott rá kajánul egy csapat démon élén a fődémon. És esténként, igen, leszállt a fekete köd, abba a vékony bőrbe szúrták az injekciós tűt, a szemhéjába, mindezzel persze csak enyhíteni, csak elodázni lehetett a véget. Már csak tükrök vették körül, csak nagyítók, csak kibírhatatlan hangosság. Húsz éve fújt az élete riadót megállás nélkül, de Aristo úgy döntött, nem hallja. Méghogy az izmok, az idegek. Aristo, Maria. A szíve kapcsolt mellé. Mert a benne sajgó szerelem Mariát akarta, az egyetlent, a démonok serege viszont ugyanazt a szót dobolta a fülébe: még, még, még. Nem akarunk leállni. Hírnév, hatalom, párizsi krém, New York-i arisztokrácia. 1975. Athénban esett össze. Aristo, Athén. Francia májspecialistája azt javasolta, azonnal repüljön Párizsba, essenek végre túl az epekő műtéten. Dr. Rosenfeld azonban, a kardiológusa, New York-i utazást sürgetett, intenzív kezelést, csak ezután jöjjön a műtét. Aristo, Rosenfeld. Aristo Párizst választotta. Csak azt a piros kasmír takarót vitte magával, amit Mariától kapott. Maria, Maria. A műtét után vissza sem nyerte az eszméletét. Intravénásan táplálták, reszpirátorról lélegeztették. Maria tudta, hogy nincsenek véletlenek: a korrepetítora, Vasso Devetzi naponta látogatta az édesanyját a szomszéd kórházi szobában. Vasso, Maria. Vasso kérés nélkül szállította a híreket. Melyik nap ült Jackie fél órát az ágy lábánál, mikor virrasztott mellette délig Christina, hányadik nap vontak Aristo ágya fölé oxigénsátrat. Jackie, Christina. Maria nem bírta elviselni, hogy nem láthatja, március 10-én elhagyta Párizst. Két nappal később kapta a hírt, Palm Beachen. Maria, Palm Beach. Fél órát hevert a konyhakövön öntudatlan.

*

Néztem fehér kezét a lepedőn, öntudatlan, kis kupac szétfőtt rizs, csirkemájjal pettyezett, málló, piszkos szemek, ezt viszem magammal, három nappal később felvert a gondolat, arra ébredtem, látni akarom még tanítás előtt, a telefont a lánya vette fel, az én sértett nagynéném, a mondat végét sem várta ki, hát pedig most ne gyere.

Negyerebazmeg, ezt ugyan nem tette hozzá, pedig ugyan mit rontott volna el vele, talán azt, hogy órákkal később felhívott az öccse, aki harminc évvel és tizenegy hónappal ezelőtt elkapta az anyámat egy eldugott egyetemi folyosón, és ez az apámmá tette, amikor ez az ember beletelefonált a reneszánszba, mert megbeszéltem a gyerekekkel, hogy kivételesen nem kapcsolhatom ki, és morgott valamit, én rákérdeztem erre a morgásra, annyira váratlanul ért az ismeretlen irány, az új csapás, amerre elterelte a gondolataimat, érteni akartam, hol vagyok, hová keveredtem, ő azt felelte, készülj fel a legrosszabbra, olyan hangsúllyal, mintha háttal kezdené, így, hát, utalás volt ez a mondat, rematikus, hát mindenki erről beszél, hát mi más lehetne, hát te már megint és még mindig nem bazdmeg, igen, vadonatúj bazdmeg lebegett a hangjában, tematikus, számomra ez a bazdmegek reggele volt, egészen az apám telefonjáig, és még utána néhány percig, amíg meg nem értettem, öntudatlan, hogy nekem most muszáj visszahívnom, hiába az az egy sötét folyosó, hiába harminc éve és tizenegy hónapja már, valójában anélkül vezette ez az érzés az ujjaimat a billentyűkön, hogy sejtettem volna a választ, jóllehet ritka az ennyire kiszámítható pillanat az életben, logikus és, igen, tiszta, úgyhogy zavartan hazudtam valamit az osztálynak, ez az osztály öt perccel később hallgatni kezd majd, egészen az óra végéig, olyan lesz ez a hallgatás, mint egy agyonmosott fehér lepedő, kiléptem a tanterem ajtaja elé, folyosó az is, akárcsak reggel, a nagynéném vette fel, még meg sem kérdeztem, már a szavamba vágott: Mi van, nem mondta? Neeeeeem? Hát meghalt!

Bazdmeg.

When, in disgrace with fortune and men's eyes

I all alone beweep my outcast state

and trouble deaf heaven with my bootless cries

mert annyi csak, ha elmegy, itt a tét

wishing me like to one more rich in hope

featured like him, like him with friends possess'd

a megtaposott, csorba teleszkóp

with what I most enjoy contented least

yet in these thoughts myself almost despising

ki látta-tette-itta el a lét

like to the lark at break of day arising

from sullen earth, sings hymns at heaven's gate

a zöld üvegben ugrabugra dzsinksz

that then I scorn to change my state with kings.

*

1975 november. Maria úgy érezte, ennél többet nem bír elviselni: Paolót, aki őt Médeává tette, holtan találták a csatornában, Róma közelében. Pasolini, Róma. Egy egészen fiatal fiú szúrta le, egy órája sem lehetett, hogy felszedte. A fiú, miután belémártotta a kést, a saját autójával gázolta el a vérében fuldokló filmrendezőt. Paolo, Maria.

*

A férfi, akit apává tett egy elhamarkodott, sötét folyosó, a kert mellett döntött, mi összegyűltünk, nem sokan, ő papírdobozt vett elő, belőle vastag falú nejlonzsákban körülbelül másfél kilónyi hamut, és két vagy három mozdulattal oda lökte, ahol tavasszal a nefelejcs szokott nőni, feltéve hogy elbír a gazzal, mert ezt a kertet igazán egyetlen lakó sem gondozta, érezte a magáénak, délután négy óra körül járt, fázott a kezünk, a szél a számomra tulajdonképpen ismeretlen férfi nadrágjára sodort néhány szemcsét, ezt már csak a lakásban vettem észre, ahol teázni kellett, Earl Grey, ha jól emlékszem, pedig a szó szigorú értelmében idegent nem láttam, az a néhány öregasszony, aki maradt neki, majd elintézi egymás közt, így szólt a férfi néhány nappal azelőtt, tulajdon ideje újabb szűk folyosóján, ahová az anyja halála kényszerítette, mindig ezek a nők, február.

Jártam arra áprilisban, felcsimpaszkodtam a kerítésre, kisiskolás, megrendülten láttam, hogy a nefelejcs olyan mennyiségben, annyira vadul, szinte agresszívan burjánzott el az aprócska területen, mintha termesztené valaki, Bájde rivezov Bábilábi, ordította Kertész Viktor hetvenkilencben a nagyszünetben, harmadikosok voltunk, minden nagyszünetben, heteken át, és Boney M ment a klubdélutánokon is, többek közt a februárin, észre sem vettük, hogy a fiúk közül öten-hatan kilógtak, csak aztán céklaképpel visszajött Fenyő Ádám, az inge szivarszagtól bűzlött, a többiek elmaradtak mellőle, és suttogni kezdett, halkítsuk le, Jenő bá bepöccent, elkapta a Kertészéket, Bábilábi, motyogta hát a magnóról három ragyogó, izmos testű nő és egy férfi elhalón, where we sat down, jóllehet mind csak arra voltunk kiváncsiak, ők négyen mit szólnak hozzánk.

How can I then return in happy plight

that am debarr'd the benefit of rest?

When day's oppression is not eased by night

tabak szűz füstje, könnyű, csalfa teszt

and each, though enemies to either's reign

do in consent shake hands to torture me

csak arra víg, hogy ölve-állva félj

how far I toil, still farther off from thee

a titka megmaradt, a vége végre fájt

and dost him grace when clouds do blot the heaven

so flatter I the swart-complexion'd night

te mondtad mindig, milyen csúf a kezem

but day doth daily draw my sorrows longer

szarom le, száll-e, szól-e, cseng-e, bong-e.

*

1977 tavasz. Maria végrendeletet készített, amelyben mindent a házvezetőnőjére és a lakájára hagyott. Bruna, Ferruccio. Sosem írta alá. Egy görög nem rögzíti a jövőt. Júliusban a Covent Garden egész estés talk show-t szervezett, aznap mindenről szó esett volna. „Ami számít, benne van a zenémben“, felelte Maria, elutasította, és hozzátette, ő egy ideje már úgyis halott. Kicsi, öreg, nagyon öreg fehér uszkárját simogatta az ölében. Toy, Maria. „Ha meghalnak, mindig veszek egy újat. Megpróbáltam ugyanezt emberekkel is, de nem megy.“ Éjszakánként westerneket nézett a tévében, nappal eljárt moziba. Megesett, hogy két filmre is beült egymás után, megevett egy-egy fagylaltot, egy tábla Tobleronét. „Meghíztam“, írta doctor Lantzounis-nak, a keresztapjának könnyed melankóliával, „hát nem szörnyű, hogy már nincs erőm fogyókúrázni?“ Lantzounis, Maria. Előfordult, hogy nevetett, hogy vitatkozott, hogy pletykált valakivel. Robert Massie Nicholas és Alexandra című könyvét olvasta utoljára. Vassóval naponta dolgozott Verdi Requiemjén. Massie, Vasso. Szeptember 16-án későn ébredt, ágyba kérte a reggelit, aztán tett néhány bizonytalan lépést a fürdőszoba felé. A mellkasába, baloldalt, éles fájdalom nyilallt, összeesett. Visszavitték az ágyba, Bruna belédiktált néhány korty méregerős kávét. Hívták az orvosát, a városban járt. Hívták az Amerikai Kórházat, foglaltat jelzett. Hívták Ferruccio háziorvosát, azonnal elindult a Georges-Mandel utcába. Mire kiért, vége lett.

Szürke ruhában ravatalozták fel, mielőtt elégették, mellére rózsát fektettek, meg egy ikont. A hatalmas csendben Peter Andry beleborzongott a gondolatba, hogy hosszú, csodálatosan vastag szálú, gesztenyeszín haja hamarosan hamuvá porlad. Peter, Maria. Szinte viszketett a keze, hogy levágjon egy tincset, de végül győzött a neveltetése. Bravo Maria, szólt volna bezzeg sírás helyett, ollóval a kezében. Bravo Maria, szólalt meg egy hang a lassan sodródó tömegben négy nappal később, bravo Maria, vette át fokozatosan, aki csak ott szorongott, egy francia tapsolni kezdett, aztán tapsolt, aki befért a templomhajóba, és tapsolt az utca, tapsolt Párizs, néhány órára a gyász fővárosává változott. Párizs, Maria. Leállt az élet, meghajoltak a házak, fulladoztak a fák. Maria, Maria. Callas, Callas.

Az urna alig volt nagyobb egy szivardoboznál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.