Erre odafordultam hozzá, és azt feleltem neki, ha ennyire fontos az a rohadt Louvre, legyen, ahogy akarja. Engem nem zavar, váljunk teljesen külön, járja be a maga Párizsát egyedül, ha nem kell neki az enyém, majd esténként megbeszéljük, vagy ha így sem jó, augusztus végén otthon, most meg a magam részéről esetleg lefeküdnék aludni, mégiscsak negyed három, ő persze még olvasson, ha gondolja. Alex vállat vont és lement a konyhába vörösborért. Amikor visszatért, letette a poharakat az asztalra, megfogta az ágyneműjét, hogy áthurcolkodjon Arthur szobájába, mert ő még úgysem tudna aludni, a beteg fiú viszont, gyötrelmes kiáltásai alapján, fent van, és nyilván nem bánná a társaságot. „Milyen nyelven beszélgettek?”, gondoltam, mielőtt becsukta az ajtót. Alex rám nézett. „Attól függ. Néha elég érezni valamit, holdfényes tó, lebegés, fák. Máskor bekapcsoljuk a magnóját, és nézünk magunk elé. Zenét minékünk, csak zenét.”

Másnap tizenegy után ébredtem, rögtön tudtam, nem várhatom el Pauliktól, hogy még mindig ott szobrozzon a Luxembourg bejáratánál, egész Párizs nyitott könyvként hevert előttem, bármelyik mondata lehetett Paulik Endre, nem fésülködtem, és nem is kávéztam, előző napi gyűrött ruháimat magamra ráncigálva rohantam a kerthez, ahol természetesen – kétszer körbejártam, de járhattam volna tízszer is – nem állt már a kedvemért senki.

„Miért nem láttuk még egyetlen festményét sem? Ha akkora a pofája? Ha tényleg exhibicionista?”

Az Odéon felé vettem az irányt, minden kirakatba benéztem, de gyorsan elegem lett abból, ami visszatekintett rám. Kergették egymást az illatok az utcán, croissant alakú felhők gyűltek össze nagy habtócsában az égen. Bámulni kezdtem az embereket, amint a napvilágra érnek, sietve klakkogó, sima cipőikben, ötvenig akartam számolni, mert megállapodtam magammal, hogy ha legalább harmincötször eltalálom, melyik merre megy tovább, kaphatok egy fagyit. Nyelv alatt hűsöngő, sötét csokoládékrémet, kis, ropogós darabkákkal, domborkockás, mézízű tölcsérben.

Húsznál vagy huszonegynél tartottam, amikor előbukkant jeges nyugalomban három olyan görnyedt, mosdatlan lány, mintha csak az előző század valamelyik nagy angol regényéből lépett volna ki. Nem találtam el, merre fordulnak. Huszonkilencnél pedig akkorát dobbant a szívem, mintha akkor húzták volna fel: Paulik lépett ki a fényre.

Mit lépett, suhant, repült, robogott! Egyenesen felém rohant, éreztem, hogy az egész testemben szétterül a boldog mosoly. Kitártam a karom, visszatartottam a lélegzetem – aztán megfordultam, és néztem Paulikot, aki olyan sebességgel zúgott el mellettem, hogy ha hozzámér, felborulok. „Nem látod, hogy sietek, bazmeg?”, kiáltotta nekem vörös fejjel, és eltűnt a sarkon. Miért nem mutatod meg a festményeidet soha, gondoltam, és nem tudtam levenni a szemem a szegletről, ahol eltűnt. Mintha bomba robbant volna, feldörrent a hang, amely Párizs zsivajából is rekedten üvölt ki. És elhúzott az orrom előtt Paulik Endre fekete talpig bőrszerkóban, olyan motorkerékpáron, amelyet Piaf slágerének hőse az életénél is jobban szeret.

Koradélutánig kellett köröznöm a négyes vonalon, mire megtaláltam őket, még éppen a munkából hazaözönlő párizsiak rohama előtt. A négy halálosan kimerült embert. Addigra ledobták magukat a kárpitozott ülésre, vonatoztak szótlanul, biztosan kibámultak volna az ablakon, de hát nem volt mire. Szervusz, mondtam Pauliknak kedvesen, ezt neked hoztam. Azzal levettem a hátizsákomat, le a kabátkámat, le az Eiffel téren vett trikómat, amelyet – hiába fröcsögött Alex, mindent ő sem tudhat – egy hét után visszakaptam, a kezébe nyomtam, megkérdeztem, esetleg cserébe nem adná-e ide most már a pénztárcámat, bélés nélkül, természetesen, csak maga a tasak mondhatni kedves nekem – de szavaimat elnyelte a párizsi metró zaja. Aztán leszálltam, melltartóra vett farmerdzsekiben.

A mozgólépcsőn valaki megragadta a nyakam. Romlott, alávaló, szemét kis görény, hálátlan geci, hátulról, pedig hova vittelek én téged, nekem köszönheted ezt a várost, bazmeg, milyen alapon, de ne félj, megkeserülöd – itt odafordultam hozzá, miről beszélsz, púp voltam a hátadon, nem szerettél soha, de ez nem baj, szerintem hagyjuk is. Még a fejemhez vágott ezt-azt arról, méghogy én és a fotó, jó szarul fogom csinálni, mit fogom, lefogadja, hogy közhelygyűjtemény mindegyik … Drága, mondtam neki, ennyire mélyre azért ne menjünk. Addigra lefelé vitt minket a mozgólépcső, Pauliknak lent volt dolga, én meg nem akartam a mondat közepén faképnél hagyni. Megfenyegetett, hogy nem szabadulok tőle, majd meglátom, felkutat Pesten, és visszasírom őt, de akkor már haraphatom a küszöbét éjszakahossz – történetesen később tényleg többször előfordult, hogy küldött egy-egy válogatottan rossz ízlésről tanúskodó, vánnyadt csokrot, bár vele ehhez nem kellett találkozni, azért az első pillanatban ő győzött, ahányszor ránéztem arra a néhány szál kókadt szegfűre, elrontotta a kedvem, eszembe jutott ez a nyár, mert Paulik mindig hervadt szálakat hagyott az ajtóban, illattalan, szerencsétlen csúfságokat, ha akkor még nem is tudtam, hogy egyáltalán nem állhatom a vágott virágot.

Fél kettő körül a Palais Royalnál szálltam fel a hetes vonalra. Aztán egy és negyed órát álltam sorba. Elvégre végül mindig, mindenben a szerencsések közé tartoztam. Három óra alatt mentem végig egyetlen szárny egyetlen szintjén, ekkor megálltam gondolkozni: ha kilenc százalékkal végeztem száznyolcvan perc alatt, mennyi is jön ki összesen? Kétezer? Kavargott a tömeg, lépten-nyomon izzadt karok, vállak értek izzadt karomhoz, vállamhoz. Átvonszoltam magam a Denon szárnyba, és leültem a padra a terem közepén. Ott van, ott van, ugye, milyen sejtelmes a mosolya? – szólalt meg egy kisgyerek a csődület mögött ágaskodva az anyanyelvemen, és várakozásteljesen a szüleire nézett. Én is rájuk néztem. Elgyötört házaspár vánszorgott sorstársai között, apa Centrumos zacskót himbált a kezében, nyakában Olympus fényképezőgép csillogott, anya vállát méregzöld műbőr táska húzta, kikandikáltak belőle a szalvétába csomagolt szendvicsek, bal kezébe pedig kisebb testvér csimpaszkodott. Hamar körvonalazódott az egész IBUSZ csoport a teremben. Kicsit odanéztek a Giocondára, aztán tovahömpölyögtek. Én vártam, úgysem siettem már sehová.

Záróra előtt tíz perccel, amikor még mindig többen tolongtak arrafelé, mint a Deák téren, odaálltam a meglepően kis festmény elé. Gondosan szemügyre vettem a részleteket, a bal váll felett kanyargó utat, a riasztó sziklákat, a vizet. Belefeledkeztem a bal kéz kicsit megemelkedő mutatóujjába, a matt, sötét ruha fényes redőibe, a fátyol hajszálfinom szegélyébe a magas, boltozatos homlok fölött. Heló, papi, néztem ekkor a szemébe, mely mindent lát, haragszol, hogy nem jöttem? Mellkasa megemelkedett, sóhajtott. Ugyan, felelte, nem ezek a fontos dolgok. Hanem azért a szegény Arthur gyerekért megszakad a szívem. Micsoda rémség! Ilyen fiatalon.

Hümmögtem. Nem tudnál csinálni valamit?, kérdeztem végül kínomban. Hülye kérdés, mondta, én is tudtam. Ekkor hozzám lépett egy még nálam is fáradtabb teremőr, mert Párizsban még a múzeumi bácsik is beszélnek franciául, és kitessékelt szürke arccal.

A földszinten megálltam a képeslap bolt bejáratánál. A falon plakát hirdette egy kopaszodó, erőszakos arcú, bajszos férfi kiállítását. Alex az E jelű ruhatárospultnak támaszkodva várt. „Nagyon kínlódott?”, kérdeztem. „Leírhatatlan”, felelte, „delírium minden sarokban”, és elsírta magát. Elmesélte, Arthur az utolsó tíz percben levelet diktált a tengerhajózási társaság igazgatójának, Janka néni zokogva körmölt. Adomány: egyetlenegy fog. Adomány: két fog. Adomány: három fog. Adomány: négy fog. Adomány: két fog. Igazgató úr. Szeretném a mai napon megváltoztatni szolgálatomat, melynek nevét sem ismerem. Az üzlet mindenhol ott van, és én, tehetetlen, szerencsétlen, semmit sem találok, megmondhatja bármelyik kutya az utcán. Mondja meg, hány órakor kell a fedélzetre szállíttatnom magam.

Átöleltem az ikertestvérem vállát, gyalog indultunk el, hagytuk a metrót. Hová siettünk volna. Úgy alkonyodott, mintha március lenne, fények gyöngysorát fújta a szél. Egy tea?, gondolta Alex a Café de Flore közelében. Nem, kösz, gondoltam, a kávéházakból talán elég volt.

A temetés másnapján hazamentünk, úgy láttuk, jobb Jankának egyedül. Ám előtte, hajnalban, az ideges szélben, bekopogott hozzánk, mert egyáltalán nem tudott aludni egyikünk sem. Szinte félénken hívott az elnémult szobába, az üres ággyal szemben, az ajtó vonalában halványlila függönyt húzott el.

Kis fülke volt, Pesten ezeket nevezik cselédszobának, kialakíthatták volna gardróbnak vagy dobozraktárnak. Janka néni lakásában még ablaka is volt. Parányi galéria húzódott a mennyezet alatt, talán egy heverő elfért volna ott. Alatta, egymásnak döntve, egymást épp hogy takarva, álltak a festmények.

Reggelig dolgoztunk. Egyenként kihordtuk őket, óvatosan letörölgettük. Először ott, a szobában állítottuk őket egymás mellé, hadd szólaljon meg a színek zenéje. Azután úgy döntöttünk, legjobb megtartani az időrendet. Az Árvák újévi ajándékától a Részeg hajóig elfértek az alsó szinten, az Egy évad a pokolban, meg a Színvázlatok az emeleten kaptak helyet.

A vonaton élénken láttam magam előtt az egyik képet. Gyermekkor, ez a címe. Fekete szem, sárga koponya, flamand, vagy mexikói mese. Álomvirágok, narancsajkú lány, meztelenség, tenger. Rozsdaszín moha, álló ékszerek, berkek, ha a föld fagya engedi. Idegen kicsi lányok, és szelíden boldogtalan személyek. Az elhunyt ifjú anya lefelé lépked a lépcsőn. Alkonyég, szegfűrét. Aranylombok raja. A kastély eladó. Szigetek, kazlak. Az örökkön ömlő forró könnyek tengerén. Egy süllyedő székesegyház, s egy tó, amely emelkedik. Parányi színészek, jelmez rajtuk, látni, vonulnak az úton, az erdőszélen át. Rekettyebokrokba öltöznek a dombok. A levegő mozdulatlan. Sárga a sár és fekete. Szörnyeteg város, végtelen éjszaka. Kétoldalt semmi, csak a földgömb húsa. Azúr örvények, tűzkutak. Holdak, üstökösök, tengerek és mesék.

Otthon, miután kicsomagoltunk, Nagyik Carlos Primerost tett elénk. Tudott már Paulikról, tudott barangolásainkról, tudott papiról. Kicserélte a képen a törött üveget. Mielőtt elmentünk volna aludni, a kezünkbe nyomott egy hosszú, kemény, henger alakú dobozt. Gyorspostával érkezett, futárral, egy órával azelőtt, hogy hazaérkeztünk. Nagyik azt mondta, kiakaszthatjuk valamelyikünk szobájában, vagy, ha akarjuk, a nappaliban akár, ő nem bánja. De keretet mi találjunk hozzá.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://avokadotolvaj.blog.hu/api/trackback/id/tr822875762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása