„Turn-turn-turnaround…“

Kurt Cobain

„Non ti scordar di me…“

Beniamino Gigli

Először egy olasz fiú.

Én találtam ki a két üveg Martinit, még jóval az előtt, hogy kiderült volna, Tapolcára megyünk abban az évben, nyilván nem tudhattam, hogy három napon át zuhogni fog az eső, sem más, sem én. Nem tudtam, mit hoz ki belőlem, keveset, vagy egyáltalán semmit nem gondoltunk a lehetséges következményekről, tehát annak előtte nem esett, messze nem esett annyi szó róla, mint a szexről. Nem képzelegtünk, nem gyűjtögettünk, nem tapogatóztunk, nem nyomoztunk, nem akartuk hallani, másnak hogy sikerül az első alkalom, csak abban voltunk biztosak, hogy kettő kell hozzá: egy üveg nem elég, három sok. Fél tizenkettőre saccoltuk, hogy hatni fog, kidől vagy végképp elázik az a három tanár, aki nagy kelletlenül elkísérte az osztályt, bár, ha jól emlékszem, ilyesmit egyikünk sem kért. Háromnegyedkor Hubay be akart kopogni a faházuk ajtaján, majd engem noszogatott, másszak fel az ablakpárkányra, és nézzem meg, alszanak-e már, Ferike azonban megvétózta mindkét ötletet. Egy első alkalomnál kardinális kérdés a kockázat öröme, ezzel érvelt. Tehát nem az a legfontosabb, mit nyerünk vagy vesztünk, hanem a bizonytalan borzongása, mely előbbinél messze ütősebb, utóbbiért bőségesen kárpótol. Szerintem azonban mivel ez a borzongás garantált, eleve kilövi a rizikót, lássuk be, kicsit sántít az elmélet, nincs hang, nincs fény, nincs mozgás fél tizenkettőkor, ez persze világos, ezért választottuk ezt az időpontot, hogy kinyissuk, hogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, megtaláljuk a faházaktól megnyugtatóan távol eső, már-már biztonságos területet, akkor épp csak szemerkélt, megálljunk a fáknál, és elővegyük.

Először egy olasz fiú csókolt meg.

A vizes fűben állva, a hirtelen és széles hullámokban fokozódó öröm fodraitól elborítva babráltunk vele, nehezen fogott a gyufa, mert persze mindezt vagy cigi mellett, vagy sehogy, addigra átvizesedett a cipőnk, félig a zoknink is. Poharat nem vittünk, mintha így állapodtunk volna meg, pedig nem. Ferike volt az első, forgatta a szemét, sóhajtott, neki is, simán neki is fohászkodhatott volna, aztán Hubay jött, zavaró természetességgel, afféle „Gyerekek…“-nézéssel, végül én. Meghúztuk, körbeadtuk, amíg egyáltalán görgött benne a folyadék. Egy idő után szúrni kezdett. A mellkasomban középtájt. Ha úgy képzelném, hogy nagy, laza, lötyögő burok, párafelhő, hártyagömb veszi körül a szívemet, ez a fájdalom épp hogy megérintette volna puha felszínét. A kaktuszok, ezt olvastam egy útikönyvben, kiválóan erjednek, ezért főznek belőle pálinkát Mexikóban. Ferike olaszul tanult és gőzerővel, Hubay az angolra feküdt rá. Észrevettem, hogy az üveg nyaka kicsorbult, a nyelvet felhasította, elmetszette, szétnyeste az én két drága barátom: Ferike azokat a szavakat szedte elő, amelyek ránézésre lehetnek olaszok is magyarok is – arca, faló, galla, tino, tana –, Hubay pedig gondolt egyet, és ugyanígy járt el – bolt, eleven, hit, most, tan – az angollal. A barátnőm ott aludt az egyik házban, tőlünk kettőre. Szeretett, nagyon szeretett, kifejezetten közkedvelt ital Közép-Amerikában ez a fajta tömény alkohol, szúr, mint a túlélőbajnok növény tüskéi. Ide-oda lötyög a kukac, konstatáltam, hogy ez már a második üveg, a kaktuszpálinka utolsó néhány kortyában, lecsavartam a tetejét, ezt az ide-oda lötyögő kukacot meginni nagy szerencsét jelent, olajszerűen sűrű, édes, mégis váratlanul csípős volt, nem minden ízében, mint mondjuk a hegyes erős paprika, de nem akarok rá másik szót használni, csípős, ez csak egy érzet, mintha belém szúrna, ezt csak elképzelem, ez itt van, ez vermut, nem pedig kaktuszpálinka, a barátnőm talán ekkor fordult a másik oldalára, miközben találkozom vele. Fáradt volt, amikor lefeküdt, ezen az éjszakán nem akartam fogadni, fogadni magamban arra, vajon egy hajtóra magamba dönteném-e a meszkál végét, az utolsó három-négy kortyot, kukacostul. Egyik lábunkról álltunk a másikra, a barátnőm alszik, minden igaz barátom itt áll, sápad, hány, tűnődtem el, hány házra is innen, azt hiszem, épp róla beszéltünk, azt hiszem, álmodik, azt hiszem, kettő. Ferike egyszer csak bejelentette, hogy a nagynénje médium, ezen röhögni kellett. Hubay megjegyezte, érdekes lehet az élete. Egy merő társas rendezvény. Kutakodás, kiállítás, kvíz az emlékek között. Miközben mindenre tudja a választ. Ugyan, szólaltam meg én, az élete nyilván ugyanolyan, mint bárkié, csak még több hír és még több infó, nyomozás és gyűjtögetés nélkül.

Először egy olasz fiú csókolt meg ott.

Ott, ahol, Ferike szerint, a nénikéje lakik, cseppet sem igaz, hogy teremtett lelket sem találni a szobákban. Hubayra sandítottam, vártam, hogy felharsan, de nem ez történt, Hubay énekelni kezdett, a sötét és vizes éjszakában egészen váratlanul, rágyújtott, most nem babrált a gyufával, rágyújtott egy Toto Cotugno nótára. A szájából kihullott a cigaretta, Ferike ujjai elengedték a gyufásdobozt, az én kezemből kigurult az üveg, mindhárman másképp ejtettük, Hubay Tuttókotugnónak, Ferike Tóótokotunnyónak, én meg simán nyálas pöcsnek, és egyébként is egy seattle-i együttes hol egyik, hol másik korai száma ment a fülemben. Merő túlzásnak találtam, hogy ennyire kiájulnak tőle a csajok. Addigra már túlestünk azon, hogy Hubay szótagolva, dülöngélve elmesélt egy történetet, a főhős neme, a főhős neve váltogatva hol fiú, hol lány, hol Ottó, hol Anna, hol csodálatos a mosolya, hol lófoga van, hollófekete haja állandó csupán. Úgyszintén túl voltunk már azon, hogy Ferike tíz percen át dadogott, mint aki hol nevet, hol sír, majd bevallotta, mintha az évszázad rejtélyét oldaná meg, hogy még mindig nem tanult meg úszni, pedig tizenhat éves, akár csak Hubay vagy én.

Először egy olasz fiú csókolt meg ott egy lányt, aki a barátnőm volt, ahol a madár se jár, micsoda nekiiramodás, bolt, erdő helyett erdő helyén, kipusztított bükkfák csonkjain, veszély és meghitt izgalom romjain, tizenegy, eleven, üres és sáros kólás flakonnal, görcsösen összehúzódó fóliázott papírdobozokkal, rozsdás pénzdarabokkal, alig használt kotonokkal teledobált ókori köveken, mert más, kevésbé elhagyatott és sokkal kevésbé fenyegető, üres és kideríthetetlen körülmények, más szóval díszletek között persze rég túlestek mindenen. A barátnőmet mindig is Antóniának hívták, az olasz fiút viszont annak idején bárminek is, mostanra Ritának. Erre jöttünk rá, amikor arra mentünk, nem mondhatnám, hogy arra mentünk rá, így hozta az élet, mi csak felnőttünk, és egyebek közt néhány halhatatlan sláger, hit, reményében, lesétáltunk a Ladybird klubba a Piazza Terrano bútorboltja mögötti belső udvarban, mert az állt a leginkább, most, kézre. „Milyen fülledt itt a levegő“, búgta Rita, bőre aranybarna, tan, a mikrofonba ebben a velencei night clubban, aztán azt, „És most következzék a show: Jayne Mansfield vad, vad világa!“ Többet nem is hallhattunk tőle, ő egy perc múlva valóban Jayne Mansfielddé változott, mi meg csak két héttel később jöttünk rá, kire is bukkantunk: hol fiú, hol lány, hollófekete, bár nyomban szőke, de azért nekünk feledhetetlen, ha önmagának Rita is. Ott azonban, akkor csak annyit láttunk, hogy Jayne fellép a színpadra, és körbesétálja a papundekliből és préselt faforgácsból épített bárkát, arca, ikonikusan rázza magát, körülötte a tánckar, groteszk vigyorba fagyott rajongók öltönyben, keskeny nyakkendőben, Jayne, Jayne, nyújtogatják kezüket, a mozdulatban egyértelmű lemondás, ez feszült ellentétben áll a gesztus egyetemes jelentésével, de senkit nem zavar, a legkevésbé Jayne-t, tömény, varázsosan világos lénye, ez a platinafényű, tébolyult máglya, faló, magába húz és elnyel minden kétértelműséget. Csacsogva adja tudtunkra, hogy az olasz férfi magától értetődő természetességgel csíp bele az elhaladó asszonyszemély hátsójába, valaki belecsíp az övébe is, kígyóbőr, kiemeli karcsúságát, körbetekergő teste arra tesz kísérletet, hogy a világ minden nyelvén megszólaljon, és már a Kolosszeumnál járunk, ezt vetítik flitteres alakja mögé, Jayne ábrándos szemmel és hangon beszél arról, hogy néhány kigyúrt mediterrán hős igazán verekedhetne érte egy jót, például a férjével, a Mikihargitaival. És egyszer csak villog a vásznon, reszket az itt-ott hiányos fekete-fehér, vetül a részlet, Mickey és Jayne a Herkules szerelme egy emlékezetes jelenetében, Mickey megmenti asszonyát a háromfejű sárkánytól. Ismét sötét, Jayne, mármint a miénk, elhalad a periféria sora mellett, Girls of the Road, kezét szája elé kapva világosodik meg az elméje, ezek prostituáltak. Eltűnődik a sorsukon. Aztán körbetekint, mint aki eddig álltó helyében, ruhában, nyitott szemmel aludt, és most egyszer csak érthetetlen okból magához tér: az nem baj, hogy férfiak nőnek öltöznek, nők pedig férfinak, ám tegyék, ha az a ruha jobban tetszik, de megmondja őszintén, ő ettől kicsit össze van zavarodva! A bárban ülőkön először fut végig a nevetés szelíd moraja, mindazonáltal az egyik paróka elnyeri Jayne tetszését. Abból pedig, ami most történik, úgy érezzük, közeledik az est fénypontja: Jayne kebel-szépségversenyen vesz részt. A versenyszellem és az igazi kompetíció nyilvánvaló nehézségei miatt azonban – ugyan ki rúghatna labdába Jayne méretei mellett – sötétbe burkolózunk, narrátor tart lépést az eseményekkel, megtudhatjuk, hogy Jayne Pierre bácsi sztriptíz iskolájában találja magát, ahol Pierre bácsi tanácsokkal látja el. A vásznon már fel is tűnik előttünk egy jelenet, vélhetően a Primitív szerelem című olasz komédiából. Most Jayne veszi át a narrátor szerepét, valaki vetkőzik, erotikusan, nem Jayne az, színhely a Crazy Horse Saloon. Jayne ekkor, egy olasz Jayne, a melltartótlan Hollywood titkait és nehézségeit feszegeti, egyfajta munkaruha ez a filmgyártás birodalmi fővárosában az ötvenes években, taglalja, és valóban, már látjuk is a topless női cipőtisztítókat, a topless női ablakmosókat, a topless női fodrászokat és a topless női autószerelőket. S hogy ennek mi értelme? A Ladybird színpadán egyszer csak topless női zenekar, topless női gogo táncosnővel egy ketrecben, mi azonban jóformán alig kezdünk keresni egyet a tekintetünkkel, egyet, akit istenigazából végigmérnénk, máris nem tudunk odanézni, máris pereg tovább a Primitív szerelem. A sztriptíz, mármint a vásznon, remek, de szinte semmi nem látszik belőle, mintha hirtelen a földre esett volna a kamera, és egy barlang, odú, tana, belsejében vették volna fel. Talán nem is tudjuk elsőre, mit keres a szemünk előtt a Playboy magazin egy bizonyos száma, az interjút, amely a vagy pucér, vagy okosan felöltözött Jayne-nel készült, ráadásul offstage anyag, az Ígéretek, ígéretek forgatásán mintegy mellékesen vették fel. Ezzel a mozival süllyedt el Jayne mainstream karrierje, mert 1963-ban az ilyesmi igenis komoly botránynak számított. Ekkor van szerencsénk ahhoz a néhány, ma már valóban igen értékes meztelen pillanathoz itt, a Ladybird egyre fülledtebb félhomályában, hát nem rossz, nagyon nem: Jayne, valamilyen, valakié, meztelenül dudorász a csordultig teli kádban, tino, aztán egy törölközőt csavar a fejére, hatalmas gubacsot, galla, készít belőle, és teljesen topless kilép csöpögni a Ladybird meghitten recsegő deszkáira. Mindenét beletette ebbe a jelenetbe, mondja ő, amint vad, vad világa feltárul. A sárgás fény csordogál lefelé a testén, tekereg, majd elhalványul. Utoljára szcenírozott karambolt vetítenek a szemünk elé, gyenge, mint a home video, mozdulatlan, valójában fotók egymás után, kissé csáléra állított, merev képek, Jayne testén vér, rendezte az élet. A narrátor most komor hangon ecseteli a Mansfield lak szív-alakú dekorációját, Mickey Hargitay arca úszik a képbe, bánatosan méláz a felesége és a kis csivavája hiányán. Jayne Mansfield vad, vad élete így hát hideg ripacskodás, karneváli fríkshow, perverzen érdekes, visszataszítóan vonzó szörnyűségek közepette ért véget. Jayne Mansfield és a kutyája valójában rettenetes halálnak halálával halt meg 1967-ben. Hogy csaknem harminc évvel később a föld alatt meséljen róla először egy olasz fiú, aztán egy olasz lány, vagy ki tudja, milyen, van-e egy travesztának hazája, nemzetisége, kötheti-e bármi őt földrajzi fogalomhoz, megmutathatja-e rajta a nyelvén, az övén kívül bármi, hogy Jayne Mansfieldből ennyi maradt, egy agyonpalsztikázott, átműtött test, hogy egy kamaszkori szerelemből ennyi maradt, egy név, Antónia, két házzal arrébb, hogy néhány pohár vermutból ennyi maradt, egy-egy korty valahol a hajnal háta mögött, mert az ember fél, igen, összesen fél doboz használhatatlanul átnedvesedett cigarettára képes még legfeljebb visszagondolni, és arra, hogy három sok, egy pedig kevés, meg arra, éjfél előtt nincs hang, nincs fény, nincs mozgás, minden előtt, minden felett, minden helyett csak itt már csak víz van.

Iszunk, kilépünk.

Énekelünk, rágyújtunk, szívunk.

Alattunk Velence, megannyi villa, kanális.

És megint: itt már csak víz.

Jó sok víz az emlékek között.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.