Mindjárt a második este, miközben hazakísért minket, valaki hatalmasat üvöltött a hátunk mögött: Paulik megfordult, és hangosan nevetve az illető nyakába ugrott. Álldogált az idegen mellett néhány kicsit bamba fiatalember, hat évvel később a pesti éjszakában ezt nevezik majd lassulásnak, Paulik valamennyit végiglapogatta, kacagott, és nagyon hangosan beszélt franciául. Intett nekünk, jöjjünk közelebb, be is mutatott, bár azt hiszem, senkit nem érdekelt, hogy hívnak minket, különösen mert a vállamat átkarolva azonnal közölte rólam, egy szót sem beszélek ezen a nyelven, és szinte azonnal egy tágas lakásban találtuk magunkat a Rue de Rivolin, a Chatelet áruház közelében, ahová nekünk úgysem lesz pénzünk betérni, bordó falak között, az egyik szobában fekete, depressziós zene szólt, a másikban Madonna True Blue című lemeze forgott sokadszor, de nem utoljára, a harmadikban Chris De Burgh nyálazott a vörösbe öltözött hölgyről, a konyhában füveztek, Paulik rögtön beszállt, én nem kértem, pedig neki nagyon jól állt. Alex megkérdezte, nem bánja-e a házigazda, hogy nem hoztunk bort, Paulik azonnal kerített egy-egy pohárral mindkettőnknek. És amikor tíz perce hiába kerestem egy rakás francia képzőművész között, és azt hittem, többé sosem látjuk, de így is megérte, tűzforró kéz ereszkedett a vállamra, és a fülembe azt súgta valaki, Don Corleone, nagy tisztesség a számomra, hogy engem is meghívtál a házadba a lányod esküvője napján. Tánc közben úgy éreztem, szétrobbanok, ezer darabkámat soha többé nem lehet összerakni, itt maradok a bordó félhomályban a festmények alatt, a kisplasztikák hajlataiban, a képregények mousse de chocolat-val maszatolt lapjai közt örökre. Vagy beleveszek ebbe a sötét örvénybe.

Janka néni a piacra küldött minket, hogy vegyük meg a bemutatkozó vacsorára valót. Helyenként még magyarul sem értettem, mit írt a cédulára, úgyhogy Alex és én inkább az orrunkat követtük, és igyekeztünk nem túl sokat költeni. Paulik két csokorral érkezett, és mindent tudott a fogásokról, amelyekből mi egy szót sem értettünk, pedig a potage malouin végül is egyszerű kelkáposzta- és krumplileves, a navarin printanier bárányragu, a fehér dáma pedig szív alakú vaníliás sütemény, a közepében málnalekvárral. Evés közben képregényszövegeket adott a kis zöldség- és húsdarabkák szájába, valamennyi édes-bús aláfestő zene mellett mesélte el szomorú délutánját – Janka néni tehetetlenül igyekezett tálalni, újra meg újra kibuggyant belőle a nevetés, és miközben kiszaladt rendbe hozni a sminkjét, a szeme körül kialakult ijesztő fekete karikákat eltüntetni, odasúgta nekem: tünemény!

És Saint Michel pályaudvar lett Párizs neve, mellette a metrómegállóval, bonyolult, mint a nagyregény, ahol varázslat eltévedni, Gare d’Austerlitz felé indulni Port Royal helyett. Sosem mondták még a felnőttek, hogy lehet egész délelőtt kávét inni, este pedig elüldögélni ott, ahol adják. És hatalmas szélvihart jelentett Párizs neve az Étoiles-on, meg a Diadalív tetején, hirtelen záport a Trocadero kertben, testhez tapadó Párizs, tűzijátékot a lepecsételt szemhéjad mögött, ha csukott szemmel próbálsz végigmenni a Pont Neufön, a szigetről hazafelé botorkálva hajnalban, és szemező játékot a Place des Vosges egyik kávézójában, aki nyer, az fizeti szemben, Ma Bourgogne-nál a croque-monsieur-t. Azt jelentette Párizs, hogy egy tekintettől, egy mozdulattól, egy szótag lejtésétől minden sarkon Paulik Endrét láttam, ha nem volt velem. Paulik nyújtotta át a szalvétába tekert spenótos quiche-t a kisablak mögül, megannyi Paulik járt illatos asszonynak öltözötten üzletből ki, üzletbe be a Raspail-on és a Vaugirard-on, csupa Paulik lökdöste a vállam a metrómegállókban a felnagyított térképek előtt, mi több, egy türkizben száguldó, magányos délutánon azt láttam a Château Rouge megállóban, hogy maga Paulik Endre áll szorosan három Dickens-regényalakra emlékeztető lányhoz simulva egy metrókocsiban. Párizs csapkodásba és elrohanásba torkolló vitát jelentett a Dalí kiállításról a Montmartre-on, és óvodásan sikkantgatós-padról leborulós-termeken végigvágtázós kibékülést a Picasso múzeumban, azt jelentette, hogy a teremőrök arckifejezése nyomán egyenletes jeges áramlás festi acélkékre mindazt, amit nem olyan rég tanultál történelemből. Párizs, miután az ember letudta az Invalides-ot meg a Sacré Coeurt, délutáni részegséget és haskázást is jelentett még, ezúttal egy macskapisi szagú lakásban valahol a negyedik kerületben, ahol sajnos annyian feküdtek a fürdőszobához vezető úton, hogy nem értem oda időben, mert az is Párizs egyik neve, hogy ha sugárban lehánysz két franciát, az egyik ki akar érte vágni a csukott ablakon, a másik pedig felajánlja, hogy feleségül vesz, csak főzzél rá mindennap, és ne kelljen megtanulnia magyarul.

Arthur állapota rohamosan romlott, kétszer szállították kórházba, amióta ott voltunk, haza pedig voltaképpen meghalni. Most már bármely percben. Janka néni szavai közt lassan felsejlett, nem is a testi fájdalmat viseli a legnehezebben, pedig éjjelente rendszeresen ébredtünk ordításra, zokogásra, és olyan monológra, amelyből a világ minden nyelvén kihallatszott az istenkáromlás. Nem, Arthurnek a valódi gyötrelem egészen más: akármi is történt, nem adja fel, még mindig visszavárja közeli barátját, Pault, még mindig hisz abban, hogy egy reggel kopog a szobája ajtaján. Pedig még csak nem is telefonál. Alex kilopta Arthur szobájából az újságkivágásokat, és addig nyaggatta Janka nénit, amíg az le nem fordított neki néhány sort. A kritikákból az derült ki, ez a Paul most Franciaország legmenőbb festője, a kánon nem győzi magasztalni. Egy izzó tekintetű, felül kopaszodó, még mindig fiatalnak mondható bajuszos férfi képe nézett vissza a féltett lapokról, aki akvarellekkel kezdte, belga tájképekkel folytatta, kirándult egyet a commedia dell’arte figuráinak világába, ha azt a maga módján értelmezte is, majd megtért, és ennek gyümölcseit máris a nagy korszakként emlegetik. „Rég és nem oly rég”, illetve „A jóság énekei” című kiállításai állítólag „…különös, ellengő, páraként felszálló hangulatot tükröznek, s lelkünkben is a hangulatok birodalmát mozdítja meg, azt a tartományt, melyről úgy érezzük, egész életérzésünket meghatározza …”. Írták, „…zene és kép, kép és jelentés összefüggéseiben a Kaspar Hauser-sorozat kérdés nélkül a modern festészet egyik remeke…”. Mi több, „… posztwattiánus kolorizáltságában a vonal szubverzív valósággá alakul…” Janka néni állítólag olvasás közben a saját szavai hallatán olyan dührohamot kapott, hogy Alex alig tudta megmenteni és Arthur szobájába visszalopni az újságkivágásokat.

Ha rossz napok jártak, ha az alkoholtól járni sem lehetett már, az ember alig ismert rá Párizs arcaira. Mostanában úgy érzem, nem figyelsz, mondta talán az utazó, és a Jardins de Luxembourg rácsai közül csúcsos árnyék húzódott az aszfaltra: olyan vagy, mint az anyám, bazmeg, az is halálra nyüsztette a fatert, ezt szeretitek, mi? Ez is Párizs volt, de csak annak, aki megérdemli. Újabban valamit rosszul csinálok?, tudakolta netán a turista, és a Jean-sans-peur torony megingott, mint még nyolcszáz éve alatt soha: a kurva életbe, nem tudod felfogni? Én művész vagyok, a szentségit, nekem nem mehet el az energiám a szexre, alkotnom kell, bazmeg, nagy jövő áll előttem, olyan kurva nagy, hogy azt a kis porosz korlátolt agyaddal el sem tudod képzelni, mer szűk rád a kalapom, azér. Megint Zsülít mondtál közben, ugye még mindig őt szereted?, fakadt sírva bizonyára jobbik meggyőződése ellenére a látogató, ha teljesen eltévedt Párizs kiismerhetetlen keringésében a föld alatt. Lángok csaptak elő a parfüm múzeum küszöbe alól az Opera Garnier közelében: hát ezt nem hiszem el. Lány vagy te, bazmeg? Vagy mi vagy te? Utálom, ha egy nő ilyeneket kérdez. A nők finomak, rafináltak, ha érdekel, nyomozd ki, leselkedjél, olvasd el a leveleimet, vegyél detektívet, de rákérdezni, bazmeg?, élő egyenesbe?!

Másnap reggel az, aki messziről érkezett, biztos benne, csak álmodta Párizst, hazudtak neki a nagyok, a Fény Városa nem létezik. Ül az üres zsömléjével meg az üres arcával a jóisten se tudja, melyik nem létező sugárúton. Reggel van, ropogós, Párizs mások elé szalad, de senkinek nem adja meg magát, Párizs kinevet, ha feltűnik a semmiből a Luxembourg kert, rácsain arany lándzsákkal, Párizs könyörtelen kézzel helyrerántja a turista elgémberedett nyakában a kérdéses csigolyát Félelem néküli János középkori műemléke tövében, Párizs pöccint egyet az orrodon az illatmúzeumban, amelyben a fapadokat díszesre faragták, tőle még ezért is felsétálnál az Eiffel-torony csúcsára a bugyiddal a fejeden, Párizs mégis megböki a vállad, ha elakad a lélegzeted a St. Chapelle ólomüveg ablakai alatt, ahol sötétség telepszik a Földre, sápad a kő és némul az idő, félve vagy kicsi is, orgonaszínben áll, remeg feletted a múlt, végigsimítja arcodon megnevezhetetlen kékjét. Párizs láthatatlan, Párizs hallani sem akar rólad, Párizs nem tudja, hogy a világon vagy, Párizs magányra vágyik, és ezért semmi sem drága. Párizs az ágyadba bújik éjszaka, Párizs kikandikál a kukoricapehely törtfehér tavából, Párizs rád mosolyog egy asszony szemében, aki állítólag a nagymamád barátnője, Párizs kacsint egyet, és az utcán találod magad, Párizs alád nyúl, és kezdődik minden elölről. Párizs, ha azon a nyáron a füledbe súgja a nevét, annyit mond, mindig csak annyit: Paulik Endre.

Semmi sem akaszthatta meg Párizs hömpölygését, semmi más, mint az ikertestvérem: Alex egy idő után feszengeni kezdett. Kettesben maradván azt kérdezte tőlem, meddig csináljuk még ezt, már több mint öt hete itt vagyunk, és alig láttunk valamit. Ezen kívül talán a pénzt sem kéne így szórni, ég a pofája, bizonyára Janka néni sem úgy képzelte a nyaraltatásunkat, hogy minden reggel kibélel húsz frannal.

Alex nyilván azért volt ilyen durcás, mert még mindig nem tett le arról, hogy bejut a Louvre-ba. Nekem viszont Paulik felnyitotta a szemem az igazságra: a Louvre olyan, mint otthon a gulyásparti. Azoknak való, akikből a Jóisten kifelejtette a puncsot. A sok kis hangyának, aki nem tud élni, csak majmolja a nagyfiúkat. Szánalmas, kisszerű állatkák, pillogatnak buzgón le a kezükre, abban szorongatják a Louvre-kalauzt, abba kapaszkodnak, mert nincs nekik másuk, töpörögnek a híres reneszánsz előtt, és komoly képpel megállapítják, amit valaki előírt nekik: milyen sejtelmes a mosolya. Ez minden, csak nem Párizs. Majd ő megmondja: Párizs ordas nagy kurva, imádnivaló fertő, mocskos, romlott, sajtszagú, lázas, akibe fejest kell ugrani és akiben el kell süllyedni és meg kell fulladni, akit fel kell falni, és akinek szét kell harapni az irdatlan fehér seggét, ááááááááááááááááááááááá – itt az öklébe harapott, majd megpördült maga körül, és őrült hangosan belekezdett, Dóncsú vánmi bébi, dóncsú vánmi óóuó, fél pillantást vetett néhány tízezer fős közönségére a stadionban, mert nem csak festő volt, rock sztár is, ha egyelőre látens.

Párizs.

Egy este Alex, miután vacsoránál olyan szótlanul ült, hogy már Janka néni sem mert többet kérdezni tőle, a szobánkban bekapcsolta a magnót, szerintem nagyon hangosra csavarta, majd elém állt, és azt kérdezte, hogy a picsába szerethettem bele ebbe az állatba.

A tiszta ruháinkat tettem épp a fiókokba, olyan hirtelen fordultam oda hozzá, hogy az ujjamra csuktam a legfelsőt. Ahelyett, hogy együtt érzett volna velem, Alex folytatta. Nem veszem-e észre, ez egy Kamubéla, az sem igaz, amit kérdez, műmájer, észjátszó-fénymásoló, egy féltehetség, egy mikropöcs, aki elbújik a nyálas képregényei mögé? Miért hagyom, hogy elvegye tőlünk Párizst? Minden elismerése, amiért mi akkorákat kefélünk, hogy az Henri IV lovas szobráról leviszi a sisakot, de attól még ez egy állat. Három dolgot kell tennem, körülbelül azonnal: menekülni, menekülni, menekülni.

Ismerem az ikertestvéremet. Tudtam, mindjárt nevetünk. Esetleg elárulja, honnan az idézet.

Alex rendületlenül folytatta: fogalmunk sincs, miből él, semmit nem csinál egész nap, csak ül a kávéházakban, a pofája akkora, mint a Lafayette, de mi tőle tudjuk, hogy fest, egyre nyilvánvalóbb, hogy hazugság ez is, mint a többi. Idézgeti a Keresztapát úton-útfélen, hány éves ez a nárcisztikus ökör? Valaha eredeti és vicces fiú lehetett, aztán úgy maradt. Csak az élet szaladt el mellette, és attól, hogy mindez Franciaországban történik, a helyzet nem lesz jobb.

Vártam, meddig bírja. Nyilván egy pillanat és buggyan. Gyerekkorunkban Nagyik tudatosan nem tanította meg pókerezni, azt mondta, már az első percben szétvihogná nekünk a játék lényegét.

Alex úgy beszélt, mint aki a leckét mondja fel. Paulik kisstílű csaló. Az egész lénye átvágás. Valószínűleg soha nem képezte magát semmi másban, mert, ezt el kell ismerni, finomabban csinálja, mint Janka néni a madártejes csokizselét. Miért nem ébredtem fel például akkor, amikor a metróban akartam adni néhány frant a koldusasszonynak, de arra jött Paulik két spanglis haverja, mire ő vigyorogva kivette a pénztárcát a kezemből, és pózolt egyet, Photo? Bevettem, hogy viccel? Hogy lehet, hogy egy ideje mi hívjuk meg őt, és azóta étteremben ebédelünk, nem pedig kutya szájából kitépett kioszkokban? Köszönjük, hogy három dimenzióban megmutatja nekünk Párizs patisserie-hálózatát, de nem tűnik fel, hogy mindig mi álljuk a cechet, olykor naponta háromszor, miközben ez az állat elintéz minket egy dögösnek hitt mélynézéssel, és odabúgja, Keresztapa, te mindent megértesz? Na és amikor estéken át harangozta be a Moulin Rouge-t, a valódi élet valódi bugyrainak legmélyebbikét, ezt látnunk kell, ne törődjünk a korhatárral, ha ő ott van, tuti beengednek, itt kötelező a pezsgő, ő áll mindent, mert az ott a hús-vér világ, igaz ember-voltunk hatalmas, pompás, luikatorz tükre, ám a bejáratnál színpadias arccal tapogatni kezdte a zsebeit, rendben, értjük, meghívjuk akkor mi, Nagyik két hónapig főzne ránk ebből a pénzből, de kit érdekel, ez itt Párizs, hadd szóljon, Paulik nagyon gyorsan elfogadja, bevonulunk, a pezsgő, mint hallottuk, kihagyhatatlan, mi álljuk, hogyne, és ezért cserébe nem kapunk mást, csak az erőlködést, rég lejátszott szabásmintákat, véletlenül sem egyszerre emelkedő láberdőt, alulról közepes figurákat, a fiúk közül többen súlyos ritmuszavarral küszködtek, egy vérciki hasbeszélőt, a mutatványából logikusan egy szót sem értünk, akkora fejdíszeket, mint egy parabola antenna, meg egy nénit, aki mögött felemelkedik a plasztik medence, benne két anakonda, ő beugrik és úszkál köztük, de három perc után kiderül, valójában a szegény kígyók menekülnének ész nélkül, csak az amazon nem hagyja.

„Még jó, hogy nem vagyunk babonásak”, villant át az agyamon, és újra hallottam az üveg reccsenését.

Továbbá, szegezte nekem Alex, mi ez a beteg rossz duma arról, hogy ő motoros démon? Könyörgök, hallja ez az alak, amit beszél? Hogy azért jár nyáron is bőrszerkóban, mert erre kötelezi a szabadok ligája? Hogy ő Piaf híres számának főszereplője, L’Homme à la moto, brrrr, valóságos ördög?! Hol a motor? Miért „veszi a metrót”, ahogy ő mondja, mindenhová?

A pitiáner tempójával sem lenne semmi baj, darálta Alex, az ő baja, Nagyik elsápadna annak hallatán, hogy számolgatjuk a centime-okat, helyes, egészségére, megtiszteltetés, hogy vendégül láthatjuk. Csak az nem stimmel sehogy sem, ahogy elővezeti: miért nincs vér a pucájában szólni? Adjon úgy is, ha nem kérem? De hát ez röhej, hetek óta adjuk! Nem jött rá? Ezért rakja el a szalvétákat tucatszám, harap bele a kenyerünkbe, ha nem nézünk oda, gyűri a zsebébe a sósmogyorós zacsit az asztalokról, ezért próbál mindig letagadni egy-két sört a pincér előtt, ezért szívja a mi ciginket, Alex, vehetek, kösziköszi?! Na és a borravalós jelenetek… kiszámolja, szívja a fogát, na nem, annyit azért mégse… az ember nem tudja, hová nézzen kínjában. Mit művelt az Eiffel téren a trikókkal? Ő, Alex, nem is akart venni, engem sajnos rábeszélt, majd beledumált az XL méretbe, mert neki a laza ruhák tetszenek a vékony lányokon, aztán segített, kivette a kezemből, magánál felejtette, azóta rendszeresen hordja őket, és én még mindig azt hiszem, ez egy olyan alak, akivel – Alex itt félbeszakította magát, és azt mondta: „Na jó. Ez durva lesz, de nem tartogatom tovább. Ülj le.”

Eszembe jutott, hogy már vagy egy hete a lakásban tölti a napjait, csaknem huszonnégy órát Arthurrel, biztosan megviseli a félhomály, a furcsa fiú, aki egyszerre depressziós és büszke, magányos és válogatós. „Tényleg nincs gyógyszer a betegségére?”, kérdeztem Alextől. Ő pedig a lehető leghányavetibb hangján azt felelte, látta Paulikot a Dickens-lányokkal. A Concorde aluljárójában álltak teljes egyetértésben, Paulik jobbra-balra mutogatott, mint született főnök, hogy ne mondja bandavezér, azok komoly képpel bólogattak, és szófogadóan elindultak a Madeleine felé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.